Igazán hiányolom azokat az időket, mikor még közösen róttuk az utakat. Mikor nem számított hajnal vagy éjszaka, csak mentünk, folyamatosan. Mikor nem számított, ki, mit, mikor, kivel csinált, mikor még nem volt más, csak szórakozás. Mikor a mamitól elmentünk az oviba, a játszótérre, mikor szemeteszsákokon, vagy épp Trabant tetőn csúszkáltunk a havon, mikor folyamatosan csak nevettünk, jó, közbe-közbe vitáztunk. Mikor hallgattuk a japán zenéket, énekeltünk, torkunk szakadtából annak ellenére, hogy borzalmas hangom van. Mikor még csendben kiabáltunk, suttogva nevettünk. Mikor nem számított tavasz, nyár, tél vagy ősz, mentünk, mindig, mindenfelé. Mikor télen az ételt/italt a hóban hűtöttük, mikor a hóba/borokba ugráltunk. Rohadtul, de hiányoznak ezek. Hiányoznak a séták, itt, ott, amott. A tóparton, az erdőben, a 'tiltott rengetegben". Mikor a buszon szórakoztunk, oda-vissza, folyton csak beszéltünk. Mikor még nem úgy telt egy oda-vissza út, hogy zenét hallgatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése