Miért nem lehet megérteni, hogy ebben az időszakban a diák biztatásra vágyik, arra, hogy sok sikert, kitartást kívánjanak neki, s nem arra hogy folyton azt hallja, hogy 'nem fog menni'...?
Hiába mondogatjuk magunknak hétről-hétre, hogy menni fog... Mikor már vagy a tizedik ember cseszeget minket, hogy 'nem fog menni, elbuksz, hülye vagy' akaratunk ellenére is engedünk a magunk felé kivetített bizalmunkból. Ilyenkor mindenki feladja, és nem azért, mert egy lusta dög, hanem mert elege van abból, hogy folyton csak a rosszat hallja. Azért, mert hiába érettségi, a diáknak még ilyenkor is vannak előbbre való gondolatai is... hiába érettségi, még így is előfordul, hogy depressziós az ember, hogy valaki nagyon hiányzik neki, hogy otthon gondok vannak, hogy hatalmas teher nyomja a vállát. És ha valami nem sikerül nem kell egyszerre azzal példázódni, hogy így az érettségi sem fog sikerülni, nem kell teljesen beparáztatni a gyereket, teljesen leküldeni a padlóra. Biztatni kell, hogy ne adja fel, hogy ne csak maga miatt csinálja, hanem azért mert biztatják is. És nem, nem elég az, hogy egymást biztatják Szükségük van a 'felnőtt' biztatására. A szülőjére, a tanáréra. Mert ha hétről-hétre csak azt hallja, hogy 'nem fog menni', feladja. Mindenkinek bizalomra van szüksége, segítségre. Mert még akkor is kétségek gyötörnek egy embert, mikor azon gondolkodik, hogy 'vajon jól cselekedtem-e'... ám, mikor a jövőn gondolkodik, az még rosszabb. Itt nincs szükség arra, hogy vonalakat húzkodjanak, hogy megkülönböztessék egyik osztályt a másiktól. Mindenkinek egyaránt nehéz ez az időszak.
És nekem már rohadtul elegem van belőle, hogy folyton csak a negatívot hallom, hogy egyedül egy olyan ember biztat azzal, hogy sikerül aki közel áll hozzám.. és aki nem családtag.
