#453. move on | waiting | x-men

Nem tudom mit vártam, de hogy nem ezt az biztos. Semmi jelzés, semmi. De már egyre kevésbé érdekel az egész. Még mindig szar, még mindig szomorú vagyok, hogy így alakult, de az élet megy tovább. Az emberek csalódnak, padlóra zuhannak, fájdalmat éreznek, sírnak, hisztiznek, abba akarják hagyni az egészet, véget akarnak vetni minden fájdalomnak, majd mikor megunják felállnak és továbblépnek. Hogy jelenetek között mennyi idő telik el, az mindenkinél más és más, de túlélik. Felkelnek, és továbblépnek, bármennyire is volt rossz bármekkorát is csalódnak. Minden embernek más és más jelent csalódást, valakit nagyobbak, van akit kisebbek érnek, de túl lépnek rajta. S ez így van rendjén. Lassan, de biztosan én is túl lépek mindenen... (:

||

Várom már a hétvégét. Elviszem magammal az Elizát, remélem ő is jól fogja érezni magát. Remélem jó lesz, és jól elleszünk, és egy kicsit ki tudok verni a fejemből mindent, és mindenkit. Jól akarom magam érezni.

||

Ma megnéztem az x-men-t. Olvastam jó és rossz kritikát is, de meg kell mondanom nekem nagyon tetszett. Igaz, a sok fight-nál elég sokat pörgettem, de ez csakis azért volt, mert a történet folytatására vártam. Kíváncsi voltam már a végére. Igaz, a vége elég zavaros lett, de ennek a filmnek is van mondani valója.

Kedvenc részemmé egyértelműen az vált, mikor a fiatal Charles bepillant a jövőbe, s beszél az "öreg" önmagával... Legjobb!

"It's not their pain you're afraid of. It's yours, Charles. And as frightening as it can be, that pain will make you stronger. If you allow yourself to feel it, embrace it, .it will make you more powerful than you ever imagined. It's the greatest gift we have: to bear their pain without breaking. And it comes from the most human part of us: hope. Charles, we need you to hope again."

#452.

Zajlanak az események. Nincs is szükség hazugságokra, mint ahogy azt az elején hittem. Tegnap találkoztunk, visszaadtam neki a cuccait, és beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy ugyan úgy találkozhatunk, beszélhetünk... (és kicsúszott a számon az is, hogy rosszabbul érezném magam, ha nem beszélnénk.) Az elején úgy gondoltam, hogy lehet, hogy rossz döntés volt ebbe belemenni. De el kellett hitetnem vele, hogy annyira nem is zavar a dolog. (dee, dehogynem zavar, kurvára zavar..) És miután beszéltünk tényleg nem zavart annyira. Aztán csak arra tudtam gondolni, hogy ugyan azt fogom játszani vele, mint anno a Patrikkal, annyi különbséggel, hogy anno a Patrikkal nem jártam, nem volt még egy szájra puszi sem. Na de vissza a jelenbe. Miután elment fészbukon is dumáltunk, mondta, hogy megy buliba, én meg mondtam hogy megyek lyukba... tehát este lementem lyukba. Elvoltam, hihetetlen jó volt. Lent volt egyik volt osztálytársam, nosztalgiáztunk, előjöttek a wowos témák. Fasza volt. Hihetetlenül jól éreztem magam. Fel voltam dobódva. Aztán mikor feljött ez a szakítós dolog, Kuci mondott pár dolgot, ami beindította az agyam. Felelőtlen döntés, de felhívtam, hogy mizu, merre van, de nem vette fel. Úgyhogy mondom, akkor nem ment buliba, mindegy, hagyjuk. Aztán visszahívott. Hogy mizu.. beszélgettünk. Kérdeztem mikor ér haza... és az alkohol hatására megkérdeztem, hogy nem-e találkozunk. Erre rávágta, hogy de, ha hazaért, csörget, és akkor összefuthatunk (érez még valamit, éreznie kell, ha nem érezne rávágta volna valamelyik kifogást). Hazaért. Hívott. Hazakísért. Megöleltem. Visszaölelt. Megsimította a hátam. Semmi puszi, csók ilyesmi, de nem is akartam. Csak meg akartam ölelni. Én ittam. Rendesen. Ő nem sokat. Legalábbis két whisky kóla az nem sok. Azt hitte én vagyok a parkba, és odament egy csajhoz. Ezt ő mondta. 

Nem tudom volt-e értelme ennek a találkozásnak, vagy rosszabb lesz-e később, de így most jobb, mert így tényleg azt érzem, hogy valamit érez, hogy fontos vagyok neki, csak valami ott lebeg a szeme előtt, és inkább azt mondja, hogy nem, mintsem megpróbálná. Valami ott motoszkál, ami miatt most nem akar kapcsolatot, de szeret. És ha jól érzem, akkor most van az a szituáció, hogy kicsit flegmáznom kell. Mert, ha azért talákozott volna velem az éjszaka közepén (inkább hajnal), hogy megdugjon, akkor úgy közeledett volna, de nem úgy közeledett. Máshogy. És nem is úgy, mint egy barát. 

Szóval ennyi történt, és azt hiszem, hogy ez még nem veszett fejsze nyele... Majd kiderül mi lesz a folytatás... sok ismerősöm van, akik szakítottak már, és pár hét után újra együtt voltak. 

Ellenben ha most felmerülne, nem ugranék egyszerre, de a harmadik alkalmat sem várnám meg. 

#451. Tényleg vége.

Nos, most már tényleg vége ennek az egésznek, viszont most már úgy vagyok vele, hogy kezdem felfogni. Nem is kellene, így már nem. Nem lenne értelme. És mindenki azt mondja, hogy ő veszített, s nem én. És talán hiszek is nekik, ha már tényleg ennyien mondják. Plusz legalább annak örülhetek, hogy én vetettem véget ennek. Hiába ő nem érzett, én mondtam ki. Szar, furcsa. Rossz lesz megszokni... hiányozni fognak az érintések és a pillantások, de az élet megy tovább. Csalódások hada volt ez a nyár.

De boldog vagyok, és az is leszek! :D

#450. OVER.

A kezdet...

S a vég...

Egy drámai film, ahol nincs happy end valahogy így végződhet. Persze a remény hal meg utoljára, ennél fogva még reménykedem benne, hogy ez nem a vég volt, de a tények nem ezt bizonyítják... de hát a remény. Kimondtam, hogy vége, s azzal a lendülettel elindultam haza. Alig mentem pár lépést, s rögtön fellőtték valahol a tűzijátékot. Elszomorító volt. Kibírtam, hogy ne sírjam el magam, ott abban a szent pillanatba, s a hazaút hátralévő részében se. Kibírtam. Sokáig. Egészen addig a pillanatig, míg be nem értem a szobámba, ahol csakis kizárólag én voltam. Reménykedtem benne, hogy utánam jön. Aztán reménykedtem abban, hogy a kerülőnél lesz... de nem volt ott. Pedig tényleg reméltem, szerettem volna, azt akartam, hogy legyen ott. Aztán hazaérve ismét reménykedtem... reménykedtem benne, hogy ír. Nem így történt. Aztán este sírtam. Zokogtam. Mint még soha. Aztán reggel ismét reménykedtem, hogy ír, egész nap, jelenleg is. De nem. Lehet, hogy meg kellene próbálni néha remények nélkül élni, de akkor minden olyan szürke lenne. Minden olyan rossz lenne, akkor eltűnne minden és csak a pesszimizmus maradna. Azt pedig nem bírnám ki. De talán, ha nem reménykednék, akkor könnyebben tovább tudnék lépni. Tovább, s nem nézni vissza. Folytatni onnan, ahol abbahagytam. Rossz érzés. Borzalmas érzés. S talán ami a legrosszabb, az az, hogy nem vagyok képes arra, hogy folyamatosan eltereljem a gondolataimat. Nem vagyok rá képes. Bizonyos ideig megy, de nem sokáig, nem addig ameddig szeretném. Szerettem. Még most is szeretem. Nem akarom, hogy ez legyen a vége... de ha csak nekem vannak komoly érzelmeim felé, akkor inkább itt és most legyen vége. Nem várhatok az örökkévalóságig, abban reménykedve, hogy elkezd érezni valamit. Szomorú vagyok, és még mindig abban reménykedem, hogy megkeres, hogy megmondja szeret, hogy együtt legyünk, hogy megöleljen.

#449. FUCK.!

- Lesz még ebben a blogban valami jó dologról is szó? 

- Mostanában nem biztos... most már semmi sem biztos.

ezt én nem fogom sokáig bírni. vagy lesz valami változtatás, vagy véget fogok vetni ennek az egésznek... és nem érdekel, hogy ha fájni fog. azt hiszem ez most így jobban fáj, mintha semmi nem lenne. fájdalmasabb az egész, mint hittem. és belegondolva, már teljesen mindegy. már úgysem leszek biztos semmiben. nem tudok hinni abban, hogy lesz valami változás, hogy jobb lesz. nem tudom elképzelni a közös jövőnket. egyszerűen ezek után nem megy. mert nem érdekel mi elől menekül, de ha közöm nincs hozzá, akkor előlem ne meneküljön. szerintem nem kérek sokat. nem tudom mi lesz... 

#448.

Sok minden van...

Sok....

... jó, 

... rossz, 

... kellemetlen, 

... dühítő, 

... könnyfakasztó, 

... mosolyt csaló, 

... érzelem, 

... hiány érzet,

... változás, 

... új dolog,

... új szokások,

... új érzések.

#447.

ezt akkor sem tartom normálisnak, és kurva nehéz szemet hunyni felette. még akkor is, ha csak... akkor is kurva nehéz. és ami a legrosszabb, hogy nem tudom, hogyan kezeljem, hogy mit csináljak. mert persze, az lenne a legegyszerűbb, ha nem törődnék vele, ha csak lennék, de mi van ha mégsem csak... mi van ha van más is ezen kívül, mi van, ha van több... szóval egyszerűen nem tudom, hogy meg merjem-e említeni, vagy hogy mi a faszt csináljak. vagy, ha megemlíteném mi lesz a reakció. mi van, ha olyat mond, amit nem akarok hallani. nem. ez egyszerűen nem lehet normális. 

vagy... megemlítsem-e másnak. megkérdezzem-e tőle. de akkor is félek, hogy visszajut a fülébe. mert nem akarom, hogy az legyen, hogy kibeszélem, meg ilyesmi. tudom, hogy ezt nekünk kell megoldani, de ha egyszer nem tudom, hogy hogyan kezeljem, vagy hogy mondjam e akkor mégis hogyan...? 

picsába, hogy mindennek ilyen nehéznek kell lennie...

"Fake a smile, yeah, lie and say that 

You're better now than ever, and your life's okay 

When it's not, no"

#446.

Mégiscsak szörnyű, hogy milyen nehéz túltenned magad múlton, hogy hiába jó most minden, akkor is eszedbe jutnak még az emlékek, a hazugságok, az ígéretek. Minden ami jó volt, minden, ami rossz. Rossz rá gondolni, hogy milyen volt akkor, s milyen most. Hogy milyen hamar változtak a dolgok, hogy hány új esélyt adtál valakinek, s, hogy ezeket az esélyeket hányszor utasította vissza, hányszor basztak át, hányszor néztek hülyének. Hányszor piszkáltak valaki miatt, aki csak szimplán fontos volt neked. Mert ismerted, tudtad minden gondolatát... és akkor hirtelen egy pillanatba, mikor nem számítottál rá vége lett. És mégis, minden rossz ellenére, minden elmaradt ígéret ellenére, nehéz elengedni az embert. Nehéz, kibaszottul nehéz azt mondani, hogy jó, felfogtam, nem próbálkozok többet. Elengedem. Illetve, nem mondani könnyű, de így is tenni, így élni a mindennapokat. Az már nehéz. Nehéz, hogy ne jusson eszedbe egy könyvről, egy zenéről, egy együttesről, egy eseményről, egy közös ismerősötökről. Kibaszott nehéz.
..In these promises broken / deep below
Each word gets lost in the echo
So one last lie / I can see through
This time I finally let you
Go! .. 

Ezt leszámítva, viszont úgy gondolom, hogy tényleg minden rendben van. Augusztus hónapra megkaptam a melót. Lesz pénzem szeptemberre. Szabival is jól megvagyunk.Egyedül annyi még, hogy hihetetlenül unalmas ez a nyár, és hihetetlenül de semmit nem csináltam. még a tóra se nagyon tudtunk lemenni, mondjuk ez inkább az időjárásnak köszönhető. Egyenlőre azt hiszem ennyi. még jelentkezek.