Nagyon-nagyon-nagyon hiányzol... Annyira bennem vannak az emlékek, bennem maradt minden... és talán eszem ágában sincs elfelejteni. Nem, mert jó volt, és ami jó azt az ember nem szívesen felejti el. Mert tényleg kibaszottul jól esett az egész, mert már tényleg szükségem volt valakire... és annyira jó volt, hogy kaptam valakit... ráadásul Te kerültél bele az életembe, nem én kezdeményeztem, hanem Te. Annyira jó volt, mikor hívtál, hogy menjek el a buliba. Nem, igazából el sem volt tervezve, hogy lemegyek. Nem akartam. Meg voltam sértődve, és nem akartam lemenni, de rábeszéltek. És megérte... Mert annyira....
Amíg odaértünk... mikor a fotelban ültem az öledben... mikor lementünk és már fogtad a kezem... mikor kérdezték, hogy mi van köztünk és csak rám mosolyogtál... mikor a bolt előtt először megcsókoltál... mikor a busz megállóban voltunk... mikor hazamentünk... mikor kézen fogva mentünk... mikor elvonultunk... mikor hazakísértél... mikor másnap találkoztunk... mikor a szakadó esőben álltunk a házunknál... mikor a kaputokban álltunk, és nem akartalak engedni, és felkaptál, hogy akkor bemegyek veled... mikor rám mosolyogtál... mikor együtt mentünk haza....
Aztán megtudtam, hogy nem akarsz semmit... vagy magad sem tudod...
DE még mindig ugyan úgy nézel rám! Akkor most mi van?! Én többet akarok. Nem akarlak elfelejteni, mert iszonyatosan megfogott benned valami... Valami, amiről fogalmam nincs, hogy mi... de nagyon erős. Túlságosan. Folyton rád gondolok... és nem tudom mit csináljak....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése