A kezdet...
S a vég...
Egy drámai film, ahol nincs happy end valahogy így végződhet. Persze a remény hal meg utoljára, ennél fogva még reménykedem benne, hogy ez nem a vég volt, de a tények nem ezt bizonyítják... de hát a remény. Kimondtam, hogy vége, s azzal a lendülettel elindultam haza. Alig mentem pár lépést, s rögtön fellőtték valahol a tűzijátékot. Elszomorító volt. Kibírtam, hogy ne sírjam el magam, ott abban a szent pillanatba, s a hazaút hátralévő részében se. Kibírtam. Sokáig. Egészen addig a pillanatig, míg be nem értem a szobámba, ahol csakis kizárólag én voltam. Reménykedtem benne, hogy utánam jön. Aztán reménykedtem abban, hogy a kerülőnél lesz... de nem volt ott. Pedig tényleg reméltem, szerettem volna, azt akartam, hogy legyen ott. Aztán hazaérve ismét reménykedtem... reménykedtem benne, hogy ír. Nem így történt. Aztán este sírtam. Zokogtam. Mint még soha. Aztán reggel ismét reménykedtem, hogy ír, egész nap, jelenleg is. De nem. Lehet, hogy meg kellene próbálni néha remények nélkül élni, de akkor minden olyan szürke lenne. Minden olyan rossz lenne, akkor eltűnne minden és csak a pesszimizmus maradna. Azt pedig nem bírnám ki. De talán, ha nem reménykednék, akkor könnyebben tovább tudnék lépni. Tovább, s nem nézni vissza. Folytatni onnan, ahol abbahagytam. Rossz érzés. Borzalmas érzés. S talán ami a legrosszabb, az az, hogy nem vagyok képes arra, hogy folyamatosan eltereljem a gondolataimat. Nem vagyok rá képes. Bizonyos ideig megy, de nem sokáig, nem addig ameddig szeretném. Szerettem. Még most is szeretem. Nem akarom, hogy ez legyen a vége... de ha csak nekem vannak komoly érzelmeim felé, akkor inkább itt és most legyen vége. Nem várhatok az örökkévalóságig, abban reménykedve, hogy elkezd érezni valamit. Szomorú vagyok, és még mindig abban reménykedem, hogy megkeres, hogy megmondja szeret, hogy együtt legyünk, hogy megöleljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése