Az emberek változnak, felhagynak régi szokásaikkal, majd újba kezdenek. Elhagynak régi barátokat, kapcsolatokat, majd újra építenek egyet, kettőt, akármennyit. S mindenki ezt csinálja, nem törődve másokkal, ha valamit megunnak, kidobják, ha valami már régi, úgy szint. Sokan nem ismerik a felújítás, újrahasznosítás szót, ha valami tönkremegy nem akarják megjavítani; lusták. Túl lusták ahhoz, hogy átbeszéljék a dolgokat, őszintén, hogy elmondják az érzéseiket, elmondják a bánatukat, azt, hogy mi zavarja őket. Inkább elhajítják messze azt, ami nem megy, és soha nem mennem többet arra. S ha egy elhajított baba, mégis visszakerül a szép, új babák közé, akkor közösen nevetnek rajta, hogy vissza mert jönni, hogy változtatni akart, hogy nem tud belemenni a döntésbe. A döntésbe, ami nem is volt döntés, ami még annyit sem mondott; "viszlát".
Épp azon gondolkodtam, vajon mit csinálhattam rosszul, mit rontottam el. Eddig a sors mindig összehozta a vele fűződő barátságom, aztán ez egyszer csak megszakadt, fél év-vagy egy év múlva a sors őjra munkálódni kezdett, megint minden jó volt, aztán megint semmi. Ez még lezajlott jó párszor, s most megint 'semmi' van. Megint itt tartunk, és bármennyire is nehéz elengednem akárkit; kénytelen leszek rá. Bármennyire is fontos nekem, nem fogom tovább bírni a terhet, hogy hiányzik, el kell engednem, csak az a "viszlát" az valahogy úgy hiányzik. Úgy valahogy sokkal boldogabb lennék; legalábbis úgy érzem, mindenesetre biztos lennék abban, hogy vége, elmúlt, a barátság nincs többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése