Itt ülök már egy ideje, bámulom a képernyőt, újra és újra elolvasom, hogy #háromszáznyolcvannyolc. Azon gondolkodom, hogy hogy lehetne leírni ami most van, hogy hogy lehetne megfogalmazni, hogy ennyire ügyeljek a részletekre, hogy mit tegyek, mert amit leírok, azt be szeretném tartani, de nem tudom hogy leszek rá képes. Hogy mennyire tudom magam tartani valamihez, hogy mennyire fontos most döntenem ezzel kapcsolatban, hogy miért zavarnak ennyire a dolgok, hogy miért nem vagyok képes leszarni bizonyos helyzeteket, hogy miért nem tudok a jelenben élni, hogy miért siratom a múltat, hogy miért szopat a sors, hogy mi értelme van az egésznek, hogy miért van, az, hogy mikor azt hiszed, tényleg teljes az egyensúly, akkor miért remeg meg hirtelen egy, kettő, majd az összes dolog, minden. Hogy hogyan tudom túltenni magam a dolgokon, hogy hogy tudnám elfelejteni a múltat, vagy, ha elfelejteni nem is hogy tudnám elérni, hogy ne legyen ennyire fontos, hogy mikor meglátok embereket, ne érezzem magam hülyén, még akkor is, ha nem az én hibámból szakadtak meg a barátságok. Hogy hogyan teljesíthetnék jobban, hogy hogyan bízzak meg az embereknek, s ha megbízok bennük mennyi információt osszak meg magamról. Hogy talán, egy kicsit legyek jobban kiismerhető, hogy azért néha jó lenne, ha az emberek látnák rajtam, mikor valami problémám van. Mert nem látják, mert mikor valami problémám van, akkor nem mimikázok, nem lehet leolvasni rólam, csak akkor mikor megszólalok, mert a hangom remegését nem tudom megállítani. És ezzel a postommal sem vagyok előbbre, hisz nem írok konkrét dolgokat. Nem segít, ha 'elvándorolok' képzeletembe, mert ott is fel-fel bukkan egy kép, egy írás, egy emlék, egy gondolat, ami bizonyos emberekhez köt. Ám mindennek ellenére, ez nem a depressziós post, nem, mert van dolog, ami viszont még mindig pozitív, mert vannak mások, újak, akiket szeretek, és akik szeretnek, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, csupán a régiek hiánya; néha elviselhetetlen. És ezen kell tovább lépnem, hogy e sajnáljam a múltat, hogy ne akarjam visszakapni, hogy igenis éljek a jelenben, s közbe a jövőre gondoljak. Nem is olyan egyszerű ez a helyzet, mint amilyen egyszerűnek tűnt, mikor nekiálltam leírni. A helyzetek mindig túl bonyolultak, mindig. És mindig azok okoznak csalódást, akikben megbíztál, akitől nem várnád, aki fontos. Aki annyira nem fontos, az bezzeg mindig veled van. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne...
Folytatás következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése