Mi van akkor, ha az ember totálisan megbízik a barátaiban... komolyan azt hiszi, hogy igaz barátok.. önfeledt nevet velük, élvezi minden pillanatát az életnek, ám ekkor valami elszakad. Mindenféle előre jelzés nélkül eltűnik ez a remek érzés, s a helyét átveszi a gyűlölet. Ráadásul pont akkor, amikor más gondjai is vannak az embernek... Bár ezt már megszokhattuk. Ha baj/gond van, akkor csőstül jön..
De tudod az az érzés... Mint mikor távra nyitva vannak az ajtók az ablakok, nagy a huzat, de nem csukódik be semmi... élvezet a huzatot. Aztán megunod, és becsukod az ablakot. Aztán már csak azt veszed észre, hogy alig van nyitva az ajtó... és mindez belül iszonyúan fáj, de nem tudsz ellene semmit tenni. Ilyenkor már csak vársz... vársz a sorsra... Arra, hogy kinyílik-e az ajtó, vagy becsapódik. Ilyenkor egy pillanatra azt érzed, hogy van remény. Van remény arra, hogy újra kitáruljon az ajtó, sőt talán még az ablakok is... Talán... Talán az ajtó még ki is nyílik, és meglátod a szomszéd szobából áttörő fényt. Aztán pillanatok alatt eltűnik az egész és egy hatalmas csattanással becsukódik az ajtó. A szoba pedig, melyet az ajtó bezárt sötét, halvány pislákolás sincs. Csak Te vagy. Te, egyedül... a sötétben, csukott ajtóval...
Nincsenek barátok, nincs zene, nincs számítógép, nincs könyv, nincs Semmi. Te vagy, a kőkemény padló, és a sötétség...
... és a könnyeid. Melyek megállíthatatlanul folynak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése