fájdalom

Annyira tud fájni, ha van valaki akit igazán szeretsz, de őt soha nem kaphatod meg. Mert neki más kell. Mert te nem vagy több neki, mint egy barát... Normális esetben ez is épp elegendő az embernek. Viszont ott az a kis halvány remény, hogy mi van ha mégis lehet több köztünk? Hisz miért ne lehetne... bármi meg történhet. Aztán újra átgondolod a dolgot, és rájössz, mekkora ökör voltál, hogy komolyan azt hitted lehet valami. 

Igazából te magad is tudod, hogy igazuk van a barátaidnak, hogy az esélyed alig mérhető számokban.... de akkor is benned van az a halvány esély, hogy 'miért ne?' ... Igazából soha nem tudhatod... lehet, hogy mire lemondasz valakitől, arra kezd el érdeklődni irántad. Csak mivel te már meggyőzőstél arról, hogy nem lehet semmi... nem veszed észre az apró jeleket...

****

Ami még ennél is jobban fáj, ha látod, hogy szenved. Szenved attól, hogy elvesztette akit szeretett. Jobban szenved, mint te magad, aki önzőn magára gondolva szeretné, hogy legyen valami...  Ilyenkor annak ellenére, hogy te mennyire szereted lemondasz róla... lemondasz róla, mert látod rajta, hogy mennyire fáj neki... Azt kívánod bárcsak újra össze jönne neki, holott tudod, hogy ha össze jön neki, akkor téged elfelejt... Mégis reménykedsz, hogy neki talán jó lesz...

Aztán egy óvatlan pillanatban újra előjön az önzésed, ami talán annyira nem is számít önzésnek... Te mindig ezt csinálod... mindig azt akarod, hogy másnak legyen jó, de igazából ezt a másik nem is igazán veszi észre... 

Nem is értem, mit kellene csinálni... El kéne felejteni... de már nem lehet. Azok után nem fogod tudni csak úgy elfelejteni...