Egyértelműen menekülök, egyértelműen nem tudom túltenni magam a történteken. Annyira egyértelmű, bár fent tartom a látszatot, miszerint minden okés, és, hogy jól vagyok, de ami valóság, az az, hogy még mindig nem vagyok jól. De már kezdem azt gondolni, hogy soha nem is leszek. Biztos lesznek majd időszakok, mire az emlékek viszonylag elhalványodnak, de teljesen soha nem fognak eltűnni. Eddig egyik emlékem sem tűnt el nyomtalanul. Egy kép, egy zene, vagy egy olyan hangsúlyban kiejtett mondat... visszahozott mindent. Eltörölt mindent, minden fáradságot, minden eltelt időt, amire szükség volt azért, hogy feledhessek, azért, hogy minden a feledésbe merüljön. Megint csak sodródni fogok.
Borzalmas visszazökkenni a hétköznapokba, azokba a hétköznapokba amikben már szinte teljes napi beosztás van... a reggeli felkeléstől, az iskolába vagy bölcsibe menéstől, az ott töltött időn át, a hazautazásig, a délutáni sorozatnézések, a fürdés, a lefekvés, az órákon át tartó forgolódás, kivételesen megspékelve egy kis extra álmodással, arról, hogy minden szuper, majd a reggeli felkelés... visszagondolni az álomra, és meghúzni a határt az álom és a valóság között. Irtó nehéz. S jelenleg még rátesz egy lapáttal az időjárás is, szomorú, szürke, borongós, hideg, esős...
S így, délután mikor az öt órához közelít az idő egy kis extra elgondolkodás. Belegondolni abba, hogy épp most mit csinálok, hogy hogy lesz tovább, hogy mi fog történni a jövőben...
És tényleg, egyszerűen csak nem érzek semmit... üresség van mindenhol. És tény, az élet bedobott valamit az ablakomon, ami nekem tetszett, és jó volt, és aztán hirtelen el is vette, felébresztett bennem olyan érzéseket, hogy valami nem kóser, és valamiért ki kellett dobnom az ablakon. Valami olyan dologért, amiért a becsületemet bizonyos részben megtarthattam... De az ablakon lévő repedések csak még nagyobbak lettek, és még nem találtam meg a megfelelő ablakost, aki megcsinálná. Beesik az eső, bejön a hideg... néha jó, amikor kit vagyok a barátokkal, de mikor újra a szobámba vagyok, akkor csak arra a betört ablakra tudok gondolni, újra és újra. A legrosszabb példa, ami most eszembe jutott, de jelenleg a legjobb.
És tényleg, egyszerűen csak nem érzek semmit... üresség van mindenhol. És tény, az élet bedobott valamit az ablakomon, ami nekem tetszett, és jó volt, és aztán hirtelen el is vette, felébresztett bennem olyan érzéseket, hogy valami nem kóser, és valamiért ki kellett dobnom az ablakon. Valami olyan dologért, amiért a becsületemet bizonyos részben megtarthattam... De az ablakon lévő repedések csak még nagyobbak lettek, és még nem találtam meg a megfelelő ablakost, aki megcsinálná. Beesik az eső, bejön a hideg... néha jó, amikor kit vagyok a barátokkal, de mikor újra a szobámba vagyok, akkor csak arra a betört ablakra tudok gondolni, újra és újra. A legrosszabb példa, ami most eszembe jutott, de jelenleg a legjobb.
És igen, újra sorozatokba kezdtem, jelenleg a Hannibal-t nézem, de mikor hazaértem megnéztem a Deliriumot. Utóbbi nagyon király. Előbbi pedig nekem való. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése