#428. Félek.

Tudod, félek attól, hogy beléd szeretek. Elvégre, én olyan könnyen esek szerelembe, és engem nem zavarnak a külsőségek. Legalábbis ha valakit megismerek, és megszeretek, akkor nem. Teljesen mindegy, hogy néz ki. És rossz, hogy csak így tudunk beszélni, pocsékul érzem magam miatta. S főleg talán azért mert komolyan nem tudom hova tenni az érzéseimet. És félek. Félek attól, hogy komolyan beléd szeretek. Félek a csalódástól, amit már oly sokszor átéltem. Félek, hogy soha senkim nem lesz. Minden egyes nappal egyre nő bennem ez a félelem, mert már minden egyes nap eszembe jutsz. Van, hogy csak rövid időre, van, hogy hosszabbra. És tudom, hogy semmi nem lehet köztünk. És meg kellene szakítanom a veled való kommunikációt, legalábbis így érzem, de tudom, hogy képtelen lennék rá. Ahhoz túl gyáva vagyok. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Ha pedig elmondom ezt, az okát, akkor meg valóban meg fog szakadni a kommunikáció. Nem tudom mit tegyek. Nem, egyszerűen fogalmam sincs. De ez így hihetetlen rossz. 

És rá kell jönnöm, hogy borzalmasan nehéz tovább lépni. Ha a múltban megvolt minden, amit akartál, legalábbis majdnem minden, ellenben most nincs semmit. Nincs meg az a biztonság érzet, hogy "igen, nem vagyok egyedül". Nem, ez már réges-rég oda lett.. És egész szomorú. Olyan helyekre menni, most először, ahova eddig még mással jártál. És már nem érzed olyannak, az egészet, teljesen átértékelődik az élet.
Persze, ez az élet rendje, és persze, tulajdonképpen apróság ez is, de a sok apróságból gyűlik össze a harag, a bánat, a kellemetlen érzések.
Ráadásul a sulival is gáz van. Illetve nem is a sulival, hanem inkább az osztállyal. Elérkezett az a szakasz, mikor mindenki klikkesedik... Mindenki besorolódik egy csoportba. És ez annyira rossz. Miért nem lehet mindenki egyben..? Miért kell külön menni, amikor egybe is megvagyunk?
Hjahj... :/