#418. Megrekedve [Vers]

Megrekedve.

Négy fal közt a sötétségben.
A gyertya fénye,
már nem világítja át e sötét szobát.
A kanóc vége;
leégett már.
Nincs több fényforrás.

Egyedül vagy.
A szél nem süvít az ablak túloldalán.
A madarak nem csivitelnek,
a nap sem süt tán.
Nem tudhatod, hisz szoba falát;
ablak, -nem díszíti már.

Megrekedtél.
Négy fal közt, a világosság, az idő,
s a napszak tudta nélkül.
Kintről nem szűrődik be se fény,
se hangok, se sírás, se nevetés.
Tán csak egy álom, egy kósza feledés.

De már unod;
Tudni akarod, hogy juss vissza,
merre indulj, a múlt tudta nélkül.
Itt most csak te vagy, nincs senki más.
Ám érzed, odakint boldogság vár rád.
S te döntesz; vissza mész-e, vagy maradsz...

Bizonytalan,
de nem tudhatod, nem-e lesz jobb odaát,
s bár lehet, még száz csatát vívsz át,
meg kell próbálnod, nem adhatod át;
magad a sötétségnek,
a falnak, a semminek.

Visszakozol;
Hisz ezt már megszoktad,
otthonod, már a sötét szoba.
Kint minden más, zord, hideg,
másságot meg nem tűrő emberek.
Ám végül eszedbe jut;

Vissza kell menned, tisztáznod kell millió helyzetet,
megbocsájtani, újra élni;
önfeledt nevetni, s boldognak lenni.
S ha eltévednél, ha úgy éreznéd,
a négy fal ismét megkeres;
még életet lehelhet beléd; a szeretet.

S óh, a világosság,
a nap égető ereje;
mely, ha nyáron a víz partján heversz,
tested égető erővel karolja át;
s sziszegi, bár nem érted;
a fény, az éltet tégedet.