#392

Most már hivatalosan is mondhatjuk, hogy elvesztettem minden régi barátomat, vagy így vagy úgy, de már egyik sincs itt. Szóval jelenleg mondhatni egyedül vagyok, bár tulajdonképpen mégsem, mert Egerszegen ott vannak az osztálytársaim, az Adri, az Eszti és a Noncsi is, ennek ellenére itthon, egyedül vagyok. Hozzá kell szokni az érzéshez, hogy jelenleg itthon senkinek nem számítok (családot most nem számítom bele). Ha nem lenne a suli, és ha nem érezném úgy, hogy ezt muszáj megcsinálnom, ezek után biztos lelépnék, elmennék külföldre, keresnék valami munkát, elmennék ismerősökhöz, és sokkal egyszerűbben lennék, mert nem kellene nap, mint nap szembenéznem azzal, hogy megváltoztak a dolgok. De nem megy ilyen egyszerűen. Jelenleg tényleg csak akkor szar, mikor hazajövök, mikor hétvégén itthon vagyok. Egy megszokott szakasz fejeződött be, és vagy megszokom, vagy megszököm. Vissza kell szoknom arra is, hogy nem kötöm az emberek orrára a problémáimat, magamnak kell megoldanom őket. És ez is egy olyan, hogy egyedül magamban tudom megoldani, mert hiába mondanak mások akármit, míg magamban nem tisztázom, nem fogom fel a helyzetet, addig, mindegy. Szóval bármennyire nehéz, fel kell fognom, hogy nem fognak keresni a régi emberek, hogy nem vagyok fontos nekik, és, hogy tovább kell állnom. De talán ami a legnehezebb a sok emlék, amik hirtelen tudnak betámadni. Bár jelenleg viszont tényleg azon a szinten vagyok, hogy, ha eddig nem jöttek vissza, akkor már ne is jöjjenek vissza. Aki elmegy, az okkal megy el. Lehet, hogy az én hibám is, de ehhez is, akárcsak egy kapcsolathoz két ember kell. Most viszont 3 év megszokott napjairól-heteiről kell megfeledkeznek. Fáj, nem fogok hazudni szar az egész szituáció, de nem leszek második, nem állok be a sorba.