Régen volt egy srác, aki a legjobb barátom volt. Akartam többet is, de csak a "végén" böktem ki és azt mondta, hogy nem magam miatt, de ő nem akar kapcsolatot, ő nem akar senkitől sem függeni. Elfogadtam, de nagyon rosszul esett... keseregtem miatta sokáig, főleg amiatt, hogy én szerelmes (?) voltam belé, de örültem annak, hogy legalább még a barátom. Aztán teltek múltak az idők, más társaságokba keveredett, néha néha még összefutottunk, de megszakadt a kapcsolat. Egyszer még hívtam, hogy találkozzunk, meg volt beszélve, hogy hol, mikor, de az utolsó pillanatban lemondta, s az után nem keresett, szóval nem lett belőle semmi.
Bánt az, ami lett belőle, hogy így megváltozott, emlékeimben még él az a srác, akit annyira szerettem, de a való életben már nem. Teljesen megváltozott kifordult önmagából, és akárhogy is próbálkoztam az elején, nem tudtam visszafordítani a meginduló folyamatot. Nem adtam fel, még mindig reménykedek, hogy rájön nem kell ezt tennie, de már nem hiszek benne, hogy valaha is visszajön az élők közé az a srác, akit annyira szerettem. Még hiányzik, most is hiányzik... de egyszerűen ennyi dolog után már nem kell.
Aztán most így rájöttem, hogy igazából azon a fájdalmon, csalódáson és megannyi érzésen, amit vele kapcsolatban éreztem, iszonyatosan nagy hasznot húztam. Mondhatni minden érzetemet magasabb szintre növelte. Ha valaki megbánt úgy igazából már nem érzem annyira (persze, fáj- de nem annyira), mint régen, már nem szöknek könnybe a szemeim, már csak úgy vagyok vele, hogy nem érdekel, nem pedig, úgy, hogy akár órákon keresztül bőgnék. [Talán meg kellene neki köszönnöm] - s bár olyan lenne, mint egy igazi búcsú, lehet megteszem. De arra nem gondoltam volna, hogy azokat, a szavakat amiket ő mondott, mikor a kapcsolatra került szó visszafogom hallani akárkitől. Pont ugyan úgy, ugyan olyan hangleejtéssel, és ugyan olyan szomorúsággal a hangjában. Na jó, utóbbi nem volt ugyan olyan, egyáltalán. Utóbbi itt megvolt, s akkor régen nem. És itt jön a lényeg. Nem esett szarul, egyáltalán nem éreztem semmit. Nem mintha annyira "szerelmes" lettem volna, vagy ilyesmi...
Mindent összevetve, az jó, hogy nem érzem annyira erősnek a dolgokat, mert az erősebbhez vagyok szokva. De az rohadtul nem tetszik, hogy nem tudom mit csináljak. Nem azzal a ténnyel, hogy Vele... vagy akárkivel. Egyszerűen magammal. Annyi lehetőségem lenne, de nem tudok, sőt nem is akarok választani, de attól félek, hogy ha most itt elszúróm, akkor az egészet elszúrom, és nem lesz több lehetőségem. Csak nem tudom hogy álljak neki, de azt sem, hogy minek álljak neki. Valahogy olyan érzésem van, hogy le vagyok stoppolva, nem tudom hol vagyok, mihez kezdjek, mihez ne. Megtegyek e dolgokat, vagy sem. Nem tudom miért nem tudom eldönteni, hogy mi miatt nem tudom eldönteni, és nem tudok semmire sem választ adni, csupán kérdések milliói kerengnek a fejemben, s mind megválaszolatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése