Azon a napon, abban a pillanatban, mikor ott ültem a kutyát simogatva, és láttam, hogy kilép a fiú az ajtón, s kiment az udvarra... Ekkor elkezdtem magammal vitatkozni utána menjek-e vagy sem... és úgy döntöttem, mit veszíthetek, s erőt gyűjtöttem magamon.. kimentem a fiú után... Mert úgy gondoltam, kell.
Rossz gondolat volt. Nem kellett volna.
Mert csupán ennyi elég ahhoz, hogy megváltozzon valakinek az élete. Jelenleg úgy gondolom nem kellett volna után mennem, simogatnom kellett volna azt a kutyát, nem pedig utána rohangálni. Nem így tettem, utána mentem... ez van. Legközelebb másként lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése