#086. Vajon hallja valaki a hangom?

Ha igazán ismernél...

Tudnád, hogy semmi nincs rendben... Bennem. 

Totálisan szét vagyok csúszva. Próbálom mindig mindennek a pozitív oldalát nézni, de ez ne jön mindig össze, sőt... néha megunom, hogy próbálkozzak, és fel akarom adni. És sajnos nem mondhatom azt, hogy amiatt állok talpra, mert valaki segít... egyáltalán nem. Csak nem akarom feladni. Be Akarom bizonyítani, hogy azért is képes vagyok valamire, de... nem is tudom. Mikor ár annyian mondják, hogy nincs esély, akkor egy kicsit meghátrálok... aztán van olyan, amiről lemondok, és van olyan amit folytatok.

"Néha mindenki átnéz rajtam
Mintha ellenem volna minden
Azt hiszem, egymagam maradtam
És már nincs visszaút innen

Talán túl kicsi vagyok erre a földre
Túl kevés önmagamban
Hiába úszom szembe az árral
Esélyem csak egy van"

Fogalmam nincs, hogy mit csináljak...

"VAJON HALLJA VALAKI A HANGOM?
VALAKI ÉRTI, HOGY MIT SZERETNÉK?
TALÁN MELLÉM ÁLLSZ, HA KELL
DE VAJON MENNYI MINDEN JÖHET MÉG
AMIHEZ ÚGYIS KEVÉS VAGYOK?
AMIHEZ ÚGYIS KEVÉS VAGYOK?"

Mert nehéz úgy, hogy leszarnak. És nehéz kizárni az embereket az életemből, mert szeretek barátkozni... szeretnék megbízni az emberekben.

"Néha mélyen a szemedbe nézek
Hátha a bánatomon ez enyhít
De már szinte semmit se érzek
Tudod, ez az egész nem ér ennyit

Talán túl kicsi vagyok erre a földre
Túl kevés önmagamban
Hiába úszom szembe az árral
Esélyem csak egy van"

Igaz, néha tényleg látok valami kapaszkodót, például valami szerelmet, vagy Valakit, de... ez mindig elmúlik. Nem tart sokáig ez az érzés...
HA igazán ismernél... Tudnád, hogy nekem sem fenékig tejfel az élet. Itthon elég sok probléma van. A szüleimmel nem olyan jó a kapcsolatom, mint eddig volt. nagyon sok az elvárás... elvárják, hogy tanuljak, hogy nagyon jó legyek, de nekem ez nem mindig megy. Mert én élni is szeretnék, szeretnék a barátaimmal is lenni, és szeretném azt csinálni néha, amit én akarok. Ráadásul van egy húgom, aki 3 évvel fiatalabb nálam, és nem is tudom,  hogy miért, de neki jobban megy a tanulás. Szóval én hozzá képest béna vagyok, és tényleg így van... de szerintem nem hozzá kéne hasonlítaniuk, hanem magamhoz. Mert szerintem magamhoz képest nagyon sokat fejlődtem, nagyon nagy változáson mentem keresztül. Lényegében mindig olyan voltam, hogy mikor valamit a fejembe vettem, akkor azt meg akartam valósítani... aztán próbálkoztam, próbálkoztam, de mikor azt mondták, hogy hagyjam, mert úgysem sikerülhet, abbahagytam. Ez megváltozott, már nem akarom abbahagyni, ha azt mondják. Azért is meg akarom csinálni, de ez nehéz. Nehéz, mert sok a stressz, hogy mi lesz, ha nem sikerül... mit szólnak, ha nem sikerül... biztos az lesz, hogy megkapom a 'megmondtam' kifejezéseket, és ennyivel újra csak én leszek lejáratva. Félek a nyilvános megaláztatástól, vagy visszautasítástól. Alsóban nagyon sokat piszkáltak, mert mindig a fiúkkal lógtam... egészen 7.-ig így volt. Aztán 8.-ban már meguntam és csak voltam, elkezdtem barátkozni lányokkal, de így is a napom legnagyobb részét fiúkkal töltöttem, mert a lányokkal nem volt közös témám.  

Ha igazán ismernél, tudnád, hogy 9.-ben nem azért kezdtem el cigizni, mert azt hittem, hogy attól nagyobb leszek, vagy hogy azt hittem, hogy így több barátom lesz. Tudtam, hogy enélkül is elfogadnak, mert előte is elfogadtak. Csak fel akartam hívni magamra a figyelmet, és valamibe le akartam vezetni azt a sok feszültséget és problémát... Tudnád, hogy mennyire utálom magamat, azt amilyen vagyok, amilyenek a tulajdonságaim, ahogyan kinézek, akikkel lógok, mindenért magamat okolom, és néha inkább próbálok megfeledkezni erről, és ilyenkor mindig találok valami kis kiutat, hogy nem az én hibám, és, hogy élvezzem

DE SENKI NEM ISMER. NEM IS AKARNAK MEGISMERNI. LEHETŐSÉGET SEM ADNAK RÁ. és, ha most nem tudom megmutatni, hogy ki vagyok, akkor később mindegy lesz...