#322. újra itt

Megtörtem. Valahogy annyira sok volt. Minden sok volt. Túl sok az ember, nem kapok levegőt közöttük. Amit most érzek, azt szerintem nem lehet kifejezni, egyszerűen nem tudom, nem megy. Nem tudom mihez hasonlítsam, annyi jelzőt írhatnék, de nem akarom, hogy tudják az emberek az érzéseimet. Mindig így csináltam, soha egyetlen egy ember nem ismerte meg, hogy igazán ki vagyok. Igaz, még én sem tudom, hogy én valóban most akkor ki is vagyok. De én majd rájövök... viszont a körülöttem lévő emberekről nem hiszem hogy megérdemlik, hogy tudják... Ez van ilyen az élet, majd elmúlik. De én utálok várni, utálom ezt az érzést, hogy így ki vagyok bukva.. és azt, hogy tulajdonképp magamnak köszönhetem.  Eddigi életemben 3 ember előtt sírtam. Viszont azt hiszem, mostantól máshogy lesz...