Kiakadtam, minden nap agresszív, ideges, nyűgös, szar kedvű vagyok. Egyáltalán nem tudom hogy mit csináljak, egyszerűen nem megy. Semmi. Valahogy nem érzem jól magam, soha. Legalábbis nem annyira mint régen. Nem érzem teljesen jól magam egyik baráti körömben sem. Suliban sem... nem érzem azt, hogy oda való lennék. Ez még nem lenne baj, de itthon sem érzem azt, hogy "itthon vagyok", senkivel sem. Próbálkozok, tényleg, és nem mondom azt, hogy nem nevetek a barátaimmal, de valahogy nem érzem igazinak, valami belement a fejembe, amiről fogalmam sincs, hogy mi az... és egyszerűen senkire nem tudok úgy nézni, mint azelőtt. Olyanra sem, aki igazából nem tett semmit. Ellenem legalábbis nem. Csak vagyok, és bambán bámulok valamit, miközben a gondolataim százfelé cikáznak, s a fejem megfájdul a sok emléktől. Magam mögött hagytam a múltat, már nem érdekel ki milyen volt, milyen volt velem, hogy jóban voltunk-e, vagy sem. Viszont nem tudok elképzelni semmiféle jövőt, egyszerűen nem megy. Hiába gondolkodok.
A suli sem megy, egyre rosszabbnak érzem az egészet, legszívesebben most azonnal abba hagynám, de nem tehetem. Legszívesebben minden kapcsolatból, -baráti, családi, vagy iskolai- kilépnék. Legszívesebben elzárkóznék minden elől, egy kis sötét szobában, aludnék folyamatosan. Nem szeretnék gondolkozni... semmin és senkin. Csak lenni, egyedül tudatlanul feküdni, s álmodni. Egy olyan életről, ami jobb, mint ez. Egy olyan életről, amibe nincsenek rossz emberek, nincsenek alkoholisták, drogosok, gyilkosok, negatív személyiségek. Csak egy napos rét, virágokkal, s bárányfelhőkkel. Szabadságban minden állat, minden oly vidám, s nincs olyan, hogy félned kellene, mit hoz a jövő. Nem kellene azon gondolkodnod, hogy miből fogsz megélni. S azon sem kellene, érdemes-e egyáltalán élni. Csak lenni, mosolyogni, folyton vidámnak lenni. Semmiféle elektronikai hozzáférés, semmi gép, semmi betonfal, vagy vasúthálózat.
Egyszerűen tényleg semmi lehetőségem nincs az életben. Béna vagyok, semmihez nem értek. Nem tudok semmi olyan dolgot felmutatni, ami tényleg ér valamit, semmi különleges adottságom (jó rajzolás, festés, jó beszédképesség, remek írások, jó kézügyesség...) nincs. Még egy lufit sem tudok felfújni segítség nélkül, egy dolgozatot nem tudok megírni egy kis segítség nélkül, nem tudok vidám lenni egyedül.
Igazából az hiányzik, aki voltam, vagy az, aki lenni szeretnék, nem tudom. Azt tudom, hogy ami most van, ez a melankolikus hangulat nem tetszik, de semmit nem tudok ellene tenni, mert nem tudom mi a kialakítója.
Nem tudok mit tenni az ellen a harag, és feszültség ellen, ami bennem van, mert nem tudom miért van.
Tudom, hogy nem könnyű az élet, tapasztaltam, és azt hiszem még fogom is.. tudom milyen rossz elfeszíteni eg barátnak hitt embert, tudom milyen nehéz egyik napról a másikra megélni, tudom, hogy ezt még sokan mások is tudják. De tudom, hogy jelen helyzetben, senki olyat nem tudok mondani akibe belekapaszkodhatnék, akitől erőt gyűjthetnék, aki segítene, de nem úgy, hogy megoldja helyettem a problémáimat, csak elindítana egy helyesebb úton, egy olyan úton, ahol talán van valami esélyem az "életben maradáshoz". Nem érzem önmagamat az iskolában, sem a buszon, sem a barátokkal, sem pedig itthon a családdal. Egyszerűen csak azt érzem, hogy valamit elveszítettem, valamit ami nélkül nem tudok mit kezdeni magammal. Már nem foglalkoztat az írás, vagyis de, szeretnék írni, de semmi ihletem, semmi ösztönzés, hogy "igen, állj neki, jó lesz... van tehetséged", nem foglalkoztat Japán, az életem egyik legnagyobb értelme, már valahogy nem érdekel annyira, nem érdekel a suli. Ott is mindig csak ideges vagyok, a tanárok lenézése miatt, a példázódások miatt, s amiatt, hogy nem ösztönöznek, hanem csak azt sugallják, hogy hülyék vagyunk, és semmit nem fogunk elérni az életben. Kérlek, egy tanárnak nem ez a feladata.
Pasik? Mondanám, hogy ne beszéljünk róla, hogy nincs semmi, hogy idióták... mindennek elmondhatnám őket, viszont ami tény, az az, hogy ... nem tudom megfogalmazni.. Abban biztos vagyok, hogy tényleg, beismerem mindenki előtt, hogy igen is, jó egyedül lenni, jó azt csinálni, amit akarsz... De hiányzik. Hiányzik az, hogy tudjam, a nap minden szakaszában rám gondol egy ember, és hogy ha nem is a világot, legalább a fél világot én jelentem számára. Hogy nem az az érdeke, hogy legyen egy szexuális kapcsolata egy lánnyal, hanem hogy együtt legyen, hogy megfoghassa a kezét, A Lánynak. Hogy vele legyen, hogy megölelje. Lehet, hogy ilyen már nem is létezik. És kezdem azt hinni, tényleg bennem van a hiba. Legalábbis ... nem tudom... :/
Tudom az idézetet, drágaságomtól "Hogy ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másodikba." (Jhonny Depp)
De mi van akkor, ha azt sem tudod megkülönböztetni, vagy eldönteni, hogy az adott embert barátilag szereted, vagy akár több is lehetne. Nehéz, biztos ami biztos nehéz az élet.
Azt mondják az élet egy játék.. de mi van, ha nem akarok játszani, mi van, ha engem nem érdekelnek az efféle játékok..? Mi van ha valaki bármennyire is a nyerésre összpontosít, és mindent megtesz azért, hogy nyerjen, de egy szerencsés ember, a végén mindent visz. Akkor hiába tett meg az ember akármit, hiába szenvedett, szeretett. Akkor is vége, veszített.
Csak tudni szeretném, hogy mi célból élek, mi a lényege annak, hogy akkor nem ütött el az az autó, hogy én valahogy mindig minden balesetet megúszok? Hogy legyen egy újabb depressziós köcsög, aki mindenen parázik.. Aki nem tudja önmagát adni, aki csak otthon egyedül mer sírni? Aki nem tudja mi az élet értelme, aki abba akarja hagyni az egészet, de egyszerűen nem megy, mert bátorsága az nincsen..?
Nem, mégsem kívánom azt hogy tudjam. Elég sok olyan dolgot tudok már most is, amit bár ne tudnék..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése