Csak két másodpercre láttam... mégis olyan mélyen bele tudtam nézni a tengerkék szemeibe. Olyan szívesen belemerültem volna abba a tekintetbe, még akkor is ha voltak más, zavaró tényezők. Csak álltam volna Vele szembe és néztem volna azokat a nagy kék szemeket. Még szomorúbb lettem volna, mert tudatosult volna bennem, hogy ő már másmilyen, már nem azt a világot látja, mint mi, mint Én. Elvezett lélek lett belőle, és hiába próbálkoztam megakadályozni, nem ment. Soha nem is akart megváltozni, - vagy csak kimondta, hogy meg fog, de az akarat soha nem volt benne.
:( Elszomorít. Tudom, hogy nem az én hibám, tudom, hogy nem tudom megváltoztatni. Elfogadtam. De egyszerűen vele szeretnék lenni, érezni az illatát, az ölelését. Semmi másra nem lenne szükségem, minthogy hosszan átölelhessem, s a szemébe nézzek. Tudtam, -legalábbis mostanában egyre jobban éreztem-, hogy soha nem fogom tudni elfelejteni, elvégre ő volt az "első szerelem"... de mi van, ha hiába próbáltam elfelejteni, hogy őt szeret(t)em... mi van, ha nem is akarom elfelejteni az iránta érzetteket..?! Mi van, ha még mindig ugyan úgy, - vagy épp jobban-, szeretem, mint akkor?
Hogy verjek ki a fejemből valakit, akit ezalatt a kibaszott négy év alatt nem sikerült?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése