#493

Hihetelen, hogy ott tartok, hogy két év után újra ide írjak.

Eltelt két kibaszott év, és tulajdonképpen nem sok minden változott, mióta nem írtam. Bár, a múltban ez az egész blog tulajdonképpen azokról az emberekről szólt, akiket ma már szinte egyáltalán nem hiányolok. Azokról a viszonyzatlan szerelmekről, azokról a barátokról, legjobb barátokról, akik mára már semmit nem jelentenek a számomra... Azok, akikről  már csak a jó emlékek a kellemesen eltöltött napok, esték, a rézeg éjszakák, a fiataslságom jut eszembe.

Most viszont ebben az egy dologban más már a helyzet. Aki barát volt abban az időben az már nem barát, akiért oda meg vissza voltam azért már nem vagok oda vissza...

Egyébként hihetetlennek tünt, akkor abban az időben, hogy valaha el fogom felejteni őket, hogy elfognak múlni azok az érzések.
De elmúltak.

Hogy mi történt az elmúlt két évben?

Hol is kezdjem...

#492

Hihetetlen mire képes egyetlen egy év.
Hogy mennyi minden tud a feje tetejére fordulni.
Hogy aki 1 éve még barát volt, az ma már senki.
Hogy aki egy éve a világot jelentette, arra most vissza sem akarok emlékezni.

Hihetetlen mire képes az idő.
Bizonyos dolgokat nem bántam meg.

Kurvasok minden változott.

teljesen más minden.
durva.

One direction - They don't know about us | Cover - Bluebutterfly

#490. Vers; megkapom, majd elveszítem;

2016. március 19. 23:53- Gondolatfuttatás: 

Címe majd lesz. Tartalma valós, megtörtént eseményeken alapszik. Hogy a rímek jók-e? Azt nem tudom, ez egy ilyen lett. Düh levezetésnek tökéletes. ^^" Összefügg #A Tánc-cal. Ez A Tánc.

2016. 03. 19. 23:53

Talán meghaltam.

A pokolba kerültem.

S folyton csak újra élem;

megkapom, majd elveszítem.

Először is megismertem.

Hittem benne, megigézett.

Elvesztettem, elmarták,

néha-néha visszajárt.

"Találkozunk, megígérem"

Akárcsak a mesékben.

Visszacsengett e két szó,

a visszhangtól már nem hallok.

Mindig itt volt, másokkal,

idő rám? Ugyan már!

Ne képzelődj, bolond lány,

rossz irányba futottál.

*folytatásért még több bejegyzés »

#489.

A francokat. 

Imádok táncolni. 

Imádok veled táncolni.

Imádom, hogy mikor veled vagyok önmagam lehetek, 

hogy akkor megszűnik minden...minden szarság. 

Hogy akkor nem kell semmi miatt sem idegeskednem, 

hogy akkor csak vagyok, és élvezem a percet, a pillanatot.

#488. A Tánc .

Vannak dolgok, melyek megváltoztatják az életünket. Események, melyek kihatnak ránk. Tettek, amiket olykor megbánunk, persze csak utólag. Jelenleg még mindig nem tudom eldönteni, hogy megbántam-e, vagy sem. Igazából az utóbbi fél évben életem legnagyobb vágyai teljesültek. De, ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is voltak ezek annyira nagy vágyak, csak felturbóztam. Mindenesetre történt ami történt, és talán most kezdem úgy gondolni, hogy lehet, hogy hiba volt. Hiba, de olyan hiba, amit megtennék újra, annak ellenére, hogy tudom, hogy ezzel a dologgal csakis kizárólag önmagamat csapom be. Nem tudom, hogy mi volt ez, hogy miért volt jó, hogy miért történt meg. Hogy mégis hogyan kezeljem most. Azt sem értem, hogy miért nyúlik vissza évekre, hogy mi ez a keringő két ember között. Nem értem, és talán nem is akarom megérteni, mindenesetre azt hiszem elfáradt a lábam a táncba, és a cipő is töri a sarkamat. Szép tánc volt, hosszú, olykor kellemes, olykor kellemetlen, tapostunk direkt és véletlenül is egymás lábára, voltak kedves és rosszindulatú érintések is, elfojtott sírások, hatalmas kacagások.Nem fogom elfelejteni, és azt hiszem annyira nem is akarom, viszont átléptük egy olyan határt, ahonnan nincs visszaút. Gyönyörű emlékeket dédelgetek, és meg is marad, minden egyes jó, és rossz is. De le kell vennem a kezem arról a vállról, lépnem kell egyet hátra, lassan megfordulni és elhagyni a táncparkettet. És nem szabad visszanéznem a táncpartnerre, nem, mert, ha megteszem, lehet, hogy mégsem tudok meghátrálni. Csak ki kell sétálnom az ajtón, és bezárni magam mögött. Bármennyire fáj, bármennyire nem akarom, meg kell tennem, mert egyébként belülről fal fel ez a valami, és már nem bírom, már nem tetszenek a harapásai, már túl sok, már belefáradtam. Már feladtam. Ez most olyan dolog volt, amin muszáj továbblépnem!
Igazság szerint sokáig harcoltam ezért, és elértem, és mikor elértem azt hittem, hogy azért, mert valami igazivá forr ki, de az emberek félnek, az emberek meghátrálna, nincs manapság határozottság, ha meg mégis van, akkor csak én nem tapasztaltam még meg. Mikor gondolkodni kellett, akkor már minden rossz volt, már akkor fel kellett volna fognom hogy nem mehet ez így tovább. Mikor az ember elfelejt táncolni, vagy soha nem is tudott táncolni, vagy csak velem nem akart, akkor nem értem mi a francért táncoltunk mégis.

#487. Régi zenék ❤

Mennyire furcsa, hogy az idő múlásával csupán néhány nagyobb ismeretséget szert tevő bandára emlékszem, holott, rohadt sok olyan bandát hallgattam, akik annyira nem népszerűek, mégis nagyon jó az amit, és ahogy csinálnak. Meg persze az is furcsa, hogy régen folyamatosan ment a visuel kei, meg j-rock, j-pop, mostanra meg már szinte el is felejtettem, hogy mit miért hallgattam, vagy, hogy miben, mi tetszett. Most is csak azért írom ezt, mert épp böngésztem a zenéket, mikor eszembe jutott, hogy csináltam még anno egy word doc-ot, hogy mindig emlékezzem a bandákra, és így előszedtem, megnéztem, és kicsit le is sokkolódtam, hogy mennyi jó rock zenét hallgattam, amiket ma már nem, vagy ritkán hallgatok. Úgyhogy úgy gondolom, kell egy post ezeknek a zenéknek, igaz, hogy csak fel vannak sorolva, ismeretségi dátummal, de megosztom itt. Ha itt vagy és olvasod, akkor kukkants bele, hátha megtetszik valamelyik. :) 

Hinder: 2011. Január 6 | The Post War: 2010. November 10 |
Zeromancer: 2010. ‎Április 28.  | Three Days Grace: 2010. Szeptember 1 |
30 Seconds to Mars: 2010. Január 5 | Linkin Park: 2010. Július 25 |
Skillet: 2010. Június 13 | Marilyn Manson: 2009. Április 26 |

KAT-TUN: 2008. Július 2 | NEWS: 2008. Október 12 |
The GazettE: 2009. September 9 | Girugamesh: 2010. Május 16 |
D’espairsRay: 2010. Április 23 | Hyde, Gackt: 2008. Szeptember 13 |
Matenrou Opera: 2010. Junius 26 | 

#486.

Megint egész régen írtam utoljára s azóta, be kell valljam, jó sok miden történt. Először is lett munkám, jelenleg a CCC cipőbolt a második otthonom. Tizenkét órás munkák vannak, egésze szeretem. Vásárlókkal foglalkozni, polcokat pakolni, jó a társaság is, tehát ez rendeződött. Santival kibékültünk, beszélünk, megvagyunk. Persze már nem lesz soha semmi olyan, mint ezelőtt volt, de ez talán nem is baj. Patrikkal is beszélünk, jól megvagyunk. Mindenkivel minden meg van beszélve, van munkám, vannak szabadnapjaim. Minden rendeződött úgy néz ki.

Viszont...

A mai napig hiányzik, pedig még júliusban volt, hogy együtt buliztunk. Hiányzik az, amit akkor éreztem, mikor vele voltam, az együtt töltött percek-órák. Hiányzik az a megnyugtató érzés, amit akkor éreztem, mikor csak feküdtünk egymás mellett, mikor a szemébe néztem, mikor megérintett. Hiányzik a mosolya, a nevetése, az a komoly beszélgetés fűszerezve egy kis humorral. Az utóbbi két hétben minden éjjel vele álmodtam, minden éjjel vele voltam. Folyton ő ölelt. Láttam magam előtt azt a ragyogó kék szemét, azt a mosolyt. Egész rossz, mivel csak álmok...

Tehát jelenleg talán ez az egyetlen dolog, érzés, ami hiányzik.

Ezt leszámítva, tényleg minden jóra fordult. 

#485.

Néha nem is tudom mi van az emberekkel, mindenesetre, mostanában sok furcsasággal találkozok, amik nem is lennének annyira furcsák, csupán rohadtul nem vagyok hozzászokva ezekhez a dolgokhoz. Ellenben nem mondom, hogy nem örülök neki,mert természetesen tök jó, de ettől függetlenül csakis a furcsa kifejezés takarja be teljesen. Egyenlőre ennyit erről. 

!! Nem szoktam ilyet, de a szöveg miatt (elsősorban) rohadtul megfogott ez a zene, úgyhogy kedves idetévedő, ha gondolod csekkold le a jó kis Rock muzsikát itt.

#484.

A hétvégén megint egy csomó mindent átrágtam magamban, újragondoltam mindent, és kijelenthetem, hogy rohadtul nem hisztizhetek azon, hogy nincsenek barátaim, mert igenis vannak. És velük tényleg mindig szuperül érzem magam, akármit csinálunk, az jó, de olyan szinten, hogy, ha csak egy kis szobában ülünk/fekszünk akkor is jól érzem magam.
Bevezetésnek ennyi épp elég is, egy szupika hétvége volt most is. Előbb említett név nélküli személyekkel történt a kiruccanás, csupán a helyi kocsmába, kis csapatban, kevés pénzzel, de remek kedvvel, és persze folyamatosan emelkedett az a remek kedv (ez egy elég hülye megfogalmazás, most így újraolvasva és elképzelve van egy "Remek Kedv" felirat, ami folyamatosan megy magasabbra, na mindegy...) :D Rövid lényegbe történt egy csomó olyan dolog, amiket megint alig birok felfogni, mert annyira furcsák, annyira jelek, hogy jele(k)ebbek nem is tudnának lenni. De ezt még nincs kedvem kifejteni, megvárom, míg jobban kibontakoznak a szálak..

Jaa és voltunk sétáálni, vagyis igazából gombászni, ugyebár, de mivel gomba nem volt, meg én alapból is fotózni megyek csak, nem gombászni, na mindegy a lényeg, hogy inkább séta volt, mint gombászás. 

#483. Things

Olyan furcsa az egész... Éveken át epekedni valakiért, aki folyamatosan csak elutasít. Köré építeni az életedet, és várni a csodát, folyamatosan. Várni, hogy egyszer majd hiányzol neki, hogy egyszer majd talán Te fogsz neki kelleni. Várni arra a mágikus pillanatra, mikor felkeres, mikor találkoztok. Eltelnek évek azzal, hogy a személyes találkozások nem következnek be, csupán - a mai technika segítségével, online - írtok egymással. Írásban minden sokkal egyszerűbb tud lenni, de írásban nem tudhatod, hogy mi az ami komoly, s mi az ami csak poén. Persze, hatalmas káoszt tud okozni egy félre olvasott (vagy inkább rossz hangsúlyba kiejtett mondat), de mégis más. Viszont, most térjünk vissza a lényegre. Csak képzeld el, hogy bekövetkezett a mágikus pillanat. Izgatottan készültél a találkozásra, féltél, rettegtél, nem tudtad mit várj az egésztől. Ám végül minden jól alakult. Vedd hozzá, hogy mondjuk nem egy egyszerű barátról van szó, hanem egy amolyan első szerelemről. Tehát jól végződött az este, sőt átcsúszott hajnali háromra a hazaérkezésed, viszont másnapra valami megváltozott. Mit teszel akkor, ha eléred életed egyik célját? Gondolkodsz, hogy gondolkodtál-e azon, hogy mi lesz majd, ha eljön a csoda? Reménykedtél, hogy eljön ez a nap, de soha nem gondoltad tovább. Soha a büdös életben. Nos mint ahogy kiderült, nekem eljött a pillanat, és te lehet, hogy tovább gondoltad, de én nem. Tehát most itt ülök, írom a blogom, és azon tűnődöm, mi legyen most. Mi legyen az életcél? Mit kezdjek ezzel a valóra vált álommal? Hogy folytassam?

Össze vissza cikáznak a gondolataim, és még mindig olyan, mintha csak álom lett volna az egész. Azóta minden nap beszélünk, de már nem olyan, mint azelőtt. Már teljesen megváltozott, nem ő, én. A hozzáállásom. Az, hogy régen még ciki voltam a szemében, hogy inkább letagadta, hogy találkoztunk, most meg nem... És ez annyira furcsa. Mi változott ezek alatt az évek alatt? Persze, mindketten változtunk, én is felnőttem (állítólag) és ő is.
Van az az idézet... "Végül nem azt szeretjük, amire vágyunk, hanem magát a vágyat." Mi van, ha én is csak a vágyat szerettem, mi van, ha soha nem is voltam odáig érte, csak úgy gondoltam, mivel nagyon... nagyon ragaszkodtam hozzá. Viszont, most, hogy szinte itt van, nem tudok mit kezdeni vele, a gondolattal, hogy újra itt van, a ténnyel, hogy a múlt találkozott a jelennel, és kétségbe estem, hogy lehet-e belőle jövő, vagy kellene-e, hogy jövő legyen belőle, vagy mégis mit várjak.

És az a sok "elmélet", hogy valamilyen úton, módon, mindig kereszteztük egymást az életben... valami, mindig volt. Jelek, melyeket nagyobb jelentőségűeknek véltem, vagy valóban nagy jelentőségűek voltak.

#482.

Vajon én egy rossz ember vagyok? Vajon azért veszítettem el magam körül mindent és mindenkit, mert rossz vagyok, valamit nagyon rosszul csinálhatok. De nem, nem lehet minden az én hibám, mindenhez két ember kell, vagy nem? Tényleg az egész az én hibám? Az én hibám, hogy naivan gondoltam, hogy a barátaim nem hagynak cserben, hogy nem szúr senki se hátba, az én hibám, hogy megbíztam bennük, és ezáltal át tudtak baszni...? De... ha meg soha senkiben nem bízhat meg az ember, akkor meg soha nem tud élni. Minden bajjal, rossz kedvvel, jóval egyedül kellene megbirkózni? Senkire nem lehet számítani? Ha így van, akkor valóban az egész az én hibám, elvégre én bíztam, reménykedtem, én engedtem közel magamhoz az embereket. De ettől még nem lehetek rossz... Lehet, hogy tettem rossz dolgokat, sőt biztos, de... ezt azért szerintem nem érdemeltem ki. Azért... én ilyeneket soha nem csináltam, hogy ott szúrom hátba az embert, ahol a legjobban fáj ... na jó, egyszer. De megbántam. Vagyis, nem tudom... most mondanám azt, hogy az más volt, de nem. Vagy most ezt kaptam vissza az élettől...? Duplán, triplán...?

#481.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még fogunk találkozni, hogy végre betartod az ígéreteidet, hogy onnan folytatjuk, ahol befejeztünk, hogy a múlt találkozik a jelennel, hogy úgy fogunk beszélgetni, mintha mindig is itt lettél volna. Hogy bocsánatot fogsz kérni a faszságaidért, és, hogy mindezt láthatóan őszintén teszed. Soha nem gondoltam volna. Csak reméltem, és megérte remélni.

#480.

Jézusom. Komolyan nem tudom mi fog most történni. Annyira vártam ezt a napot, és most (eddig úgy néz ki) hogy valóban összejön, nem tudom hogy álljak a dolgokhoz. Hogy mi fog történni, hogy amikor meglátom, azt mit fog kiváltani belőlem. Már már szinte rettegek a találkozástól. 

#479. He.

Életem egyik legszebb, legjobb napja lenne, ha netalántán mégis írna... ha írna, hogy találkozzunk, de annyi be nem teljesített ígéret után, valahogy már nem tudok hinni abban, hogy írni fog. Remélem, de valamiért már inkább azt sem. Nem is tudom, hogy érzek ezzel a dologgal kapcsolatban. Egyszerűen tényleg csak jó lenne. De úgysem lesz semmi sem ugyan olyan, mint anno régen, a múltat soha nem lehet már visszahozni, mert ugyebár elmúlt. És tényleg örülnék, ha a múlt kapcsán összejönne egy újabb jövő, de már-már fakónak látom ezt a lehetőséget. 

Hiányzik, rohadtul, az a sok együtt lógás, minden. De félő, hogy most, hogy újra itt van, ismét nem fog keresni, pedig tényleg, annyira jó lenne, csak kettesbe elmenni valahova, érezni az illatát. 

Maybe. 

#478. Love?!

Mi is igazából a szerelem? Honnan tudjuk eldönteni hogy ki iránt mit érzünk, és, hogy az, amit érzünk, az mégis micsoda? Hogy ki fontosabb a másiknál, hogy az érzelmek hány lépcsőfokkal vannak feljebb az egyik embernél, és a másiknál? El lehet egyáltalán ezt dönteni?

#477. Kapu

Vannak az ember életében lépcsőfokok. De a lépcsőfok kifejezés annyira nem is jó, mert abból az ember csak azt fogja fel, hogy ugye folyamatosan felfelé kell(ene) menni. Most nevezzük inkább egy nagy kapunak. Az valahogy szebbnek tűnik a képzeletemben. Nos ugye ilyen kapukon akkor lépünk át, mikor egy fejezet bezárul az életünkbe és egy új megnyílik. Megnyitjuk, vagy mások nyitják meg, ez szinte mindegy, a lényeg, hogy adódik egy új lehetőség. És mindenki tudja, hogy, ha belép egy ilyen kapun, akkor valami megváltozik az életében, valami új és ismeretlen helyzet fog előállni, függetlenül az eddigi élettől. Persze itt is sokat kell majd küzdeni, harcolni a célért, álmaink valóra váltása miatt, de mivel szükségünk van egy új fejezetre, tudjuk, hogy be kell lépni ezen a kapun.

Nos, azt hiszem a kapu előtt állok.

Mostanában nagyon sok minden változott meg körülöttem, velem kapcsolatban. Ugye végeztem a sulival, munkát keresek. "Összevesztünk" a legjobb barátnőmmel, - azért az idézőjel, mert igazán nem lehet összeveszésnek nevezni, mivel megbeszéltük, hogy inkább csak hagyjuk egymást, járjuk mindketten a saját utunkat. Mióta összevesztünk ugye nem járok le kocsmázni se, ha esetleg vendégek jönnek, akkor iszunk itthon.

De mi van, ha a kapu előtt állsz, és hirtelen megtorpansz?
Mi van, ha tudod, hogy mikor belépsz életed lehetőségeivel kell szembenézned, az álmok valóra válhatnak, és minden gyökeresen megváltozhat.

Nos én most így hirtelen úgy érzem megtorpantam, viszont mindenképp be/át kell lépnem, mert ugye csak így van igazán értelme az életnek.
Lesznek új barátok, új sikerek, új lehetőségek, új árulások, új csalódások - de ez az élet része.
De hát itt az idő, megnyitom az új fejezetet, belépek a kapun, feljebb lépek a lépcsőn is, a hegyet is megmászom, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

#476. Awkward

Ugye van ez a sorozat, a kínos, ami ha jobban belegondolok annyira nem is kínos... -na jó, néha akadnak olyan részek, ahol tényleg kínosnak érzem, de javarészt csak az "elszólások" miatt. Nem is ez a lényeg. A sorozat szépen viseli a Kínos címet, aztán amikor jobban belegondol az ember (én) rájön, hogy néha a saját élete szarabb, mint Jennáé.
Kifejtem.
Ugye az örök sztorija a Janne/Matty párosra épül (5. évadban is), nagy neheze összejönnek, elvannak, szakítanak, barátok maradnak, veszekednek, nem beszélek, aztán a végén lehet, hogy újra összejönnek (folyamatban). Szuper sorozat persze, sok benne a szál, gyakran van olyan, hogy úgy gondolom, hogy "Hű, ez velem is így van". Igazság szerint úgy érzem, hogy ha például rólam szólna a film, akkor rögtön meg tudnám mondani, hogy ki lenne az és Matty-m - a valóságban. Aki sokat olvasott régebbi bejegyzéseket az is. :D

*Folyt köv.

#475.

Ismét megváltozott a blog kinézete; 

kicsit szürkésebb, kékebb 

téliesebb. :)

Amúgy továbbra sincs semmi új hír, amivel 'szolgálni' tudnék.
Várom a csodát, annyi helyre írtam már (9) e-mailt, telefonálgattam, de sehonnan semmi biztató visszajelzés nem jött. Úgyhogy most várok, de már herótom van a várakozástól. A napi tevékenységem mármár lassan egyenlő a semmivel, legalábbis javarészt... Felkelek, kávézgatok, cigizek, majd felöltözök és elmegyek anyával boltba, hazajövök, kockulok, zenét hallgatok, délután felé nekiállunk szkájpolni, 22-23-00 között abbahadjuk, fekvés, és ismétlődik, sorba sorba.
Mióta Santival nem beszélek azóta nem is iszok annyit, csak hétvégente egy üveggel (oooh, ez most olyan, mintha alkesz lennék - de nem ! ).
Javamra válik ez az egész, érzem.
Rend van a szobámba, át lett rendezve (rohadtul tetszik) . Tegnap előszedtük húgommal a régi naplónkat, hét voltak visítások az biztos. :D

Nem tudok mi mást írni.
Pasi nincs, kiszemelt nincs, munka nincs,
barátok (irl) nincsenek, csak onlájn !
dekitééé?! jóezígy.

Úgyhogy most ennyi.
Köszi, ha olvastad!

#474

Tudod, az életben nincs olyan, hogy Ctrl A - hogy mindent kijelölj és Ctrl X - hogy mindezt kivágd.
Mint ahogy Ctrl Z sincs, hogy mindent visszavonj, úgy, mintha ott sem lettek volna. Az életben amit kimondtál, leírtál, vagy megtettél, az már megmásíthatatlanul ott marad.

De persze, egyszer kétszer elfelejthetünk sérelmeket, megbocsájthatunk egymásnak, de ez nem megy a végtelenségig. Amit egyszer megtettél, az ott marad, örökre. Ezért kell meggondolnunk, kétszer, sőt háromszor is, hogy mit mondunk, és mit teszünk, mert ahogy az eltört pohár, tányér, úgy a megtört ember sem lesz újra egész, ha azt mondod "bocsánat" "sajnálom". Még akkor sem lesz ugyan olyan, hogyha megpróbálod összeilleszteni a törött darabokat.