#365.

Igazából rájöttem arra, hogy valamit biztos én csinálok rosszul. Mert mostanában minden kicsúszik a kezeim közül. Mindenki hanyagol, és talán nincsen egy igazi barátom se. Falakat húzok magam köré, és megfeledkezek az ajtókról, az ablakokról, még a szellőzőről is. Talán nem kéne, talán le kellene bontani az összes falat, de félek attól, hogy, ha megszüntetem a falakat, akkor sem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. Mert tény, nem vagyok egyszerű eset. Követek el hibákat, hazudok a barátaimnak, megbántom őket, akarva akaratlanul. Filmekbe, és sorozatokba menekülök a való világ elől, és látom, hogy ott is olyanok vannak, mint én. Ám, nem biztos, hogy az az igazság, hisz a film nem mindig az igazságot tükrözi, természetesen ott is valós érzelmekről beszélnek, de az mégsem annyira igazi. Kerülök néha filmbe illő helyzetekbe. Nem mondom azt, hogy rossz napjaim vannak, nem mondom az, hogy utálom az életemet, azt sem mondom, hogy a barátokkal van bajom. Elrepülnek előttem a gondolatok, hogy mi lett volna, ha akkor, ott abban a pillanatban mást cselekszem, de nem jutok a gondolatmenet végére, hisz nem úgy cselekedtem. Nem tudhatom, hogy a jó, vagy a rossz irányba tartok-e, nem tudhatom, hogy egy kijelentésemnek, vagy egy mozdulatomnak mi lehet a jelentősége évek múlva. Nem mondom azt, hogy, ha visszamehetnék változtatnék. Mert az a biztos, amiben élek. És tudom, hogy nincs értelme ezen rágódni, mert ezt soha nem fogom megtudni, esetleg, akkor, mikor megvan a következmény. És valahogy most sincs kedvem változtatni semmin, most sem látom értelmét annak, hogy néhány emberrel őszintébb legyek, és hogy megnyíljak előttük. Szerintem mostanában már senki előtt nem fogok megnyílni, senki nem fogja tudni ki az igazi Évi. Talán majd egy másik világba, vagy jó sok évvel később, talán akkor kiderül ki vagyok valójában, hogy mik járnak az agyamban. Talán lesz egy olyan ember, akivel teljesen őszinte lehetek, aki tudni fogja, mi jár a fejembe, aki tudni fogja, hogy ha eltűnnék, hol keressen és egyszerre megtaláljon. Talán. Ám ezek mind csak feltételezések. Kockáztatnom kellene ez irányba, de jelenleg nem látok olyan utat, amiért megérné kockáztatnom. Nem látom magam előtt, azt az utat, amit jónak érzek. Egyszer majd úgyis megtalálom, de addig is, csak magamra számíthatok, csak én vállalhatom a felelősséget önmagamért. Nem keverhetek bele senkit. És akármennyire is rossz, hogy jelenleg úgy érzem, nincs senkim: valóban nem változtatnék rajta. Elvégre, valószínűleg okkal törtét ez. okkal tértem erre az útra. Egyszer majd talán megértek mindent, magammal és másokkal kapcsolatban is. Addig pedig élem az életemet, úgy, ahogy adott pillanatban érzem.