#360. heloszijadepresszió

Akkor most újra keveredjünk össze, újra érezzük a múlt kínzó pillanatait, jöjjenek fel a fájdalmas emlékek, melyek az évek során egyre csak nőnek. Utálom ezt, jó lenne ha már tudnám uralni ezeket az érzéseket, de szerintem soha nem fogom tudni, mármint ennél jobban soha nem. Legszívesebben üvöltenék, elfutnék a világ elől. Nevezzenek gyávának, vagy akárminek. Nem érdekel. Ilyenkor januárban mindig ez van, ezt már valahogy észrevettem. Ráfoghatnám egy emberre, vagy kettőre, de az az igazság, hogy majdnem minden ilyen nagyobb 'fájdalom' januárban kapott el... Persze erre rásegít, hogy januáronként mindig 30STM-et hallgatok, ami még jobban felhozza a régi emlékeket, de nem tudok ellenállni Jared hangjának (><)

Amikor egy régi jó barát jön veled szembe, és míg egymás mellé nem kerültek a szemedbe néz, látod benne a keserűséget... aztán melléd ér... elfordítja a fejét, és köszönés nélkül elmentek egymás mellett. Na, ez a halálom, és ma ezt így kétszer is átélni. Utálom. Főként magamat, hogy teszek olyat amit nem kéne. Persze, az is plusz, hogy mindig olyannal foglalkozok, akivel nem kéne... mert nem érdemli meg, de valahogy úgy vagyok vele, hogy velem sem foglalkoznak különösképp... és szar, ezért akivel nem foglalkoznak, azokkal én foglalkozok. Sorolhatnám a neveket, mint ahogy az évek során tettem, de nem érné meg. Ah faszom, utálom hogy ilyenkor akaratom ellenére képzelem el, hogyan kéne meghalni. Hogy ilyenkor mikor mosolygok akaratom ellenére eszembe jut, hogy nem kéne. Hogy feljönnek a régi emlékek. Utálom a változást, az idő múlását, a régi barátok, és a saját magam változását.
És ilyenkor úgy tudom utálni, hogy nem látszódnak a negatív érzelmek rajtam, hogy senki nem veszi észre, hogy senki nem kérdezi meg, hogy mi van...