És mikor azt hinnéd, hogy itthon megnyugodhatsz, elmúlik minden iskolában szerzett méreg, düh, agresszivitás, akkor kapod szépen a pofont, hogy már otthon sem menekülhetsz semmi elől. Minden mondat, ami régen nem viselt meg, most égető fájdalmat okozva vési be magát a tudatodba, minden apró megnövekedő hang, fájdalmasabban hat és minden apró régen még poénnak vett beszólás hirtelen teljesen komolynak hat.
S ha ez nem lenne elég a fejed reggeltől fogfa úgy fáj, mintha épp megnyúlna amiatt a sok gondolat miatt, ami a fejedben forog.
Ami azt illeti mára már teljesen elegem van az egészből. Eddig, ha valami bajom volt a suliban az otthonba menekültem, hogy elfeledtesse velem, ha itthon voltak problémáim, a suliba menekültem, s igyekeztem minél kevesebb időt tölteni ott, ahol rossz. Viszont most nem tudom, hogy hol legyek, mit csináljak, kivel legyek. S rájöttem arra is, hogy még itthon sem ismernek. Még a szüleim sem ismernek. A tetteket ismerik, a miérteket és az érzéseimet viszont már nem. Ám hiába próbálnék beszélni ezekről, mert amint meg akarnék szólalni könnybe lábadna a szemem, s nem tudnám folytatni. Hiába van meg a gondolatomban, az, hogy közöljem, utálom az életemet. hiába mondom ki minden este hangosan önmagamnak, nekik, valahogy nem tudom.
Hozzáfűzni való: Shit life.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése