#453. move on | waiting | x-men

Nem tudom mit vártam, de hogy nem ezt az biztos. Semmi jelzés, semmi. De már egyre kevésbé érdekel az egész. Még mindig szar, még mindig szomorú vagyok, hogy így alakult, de az élet megy tovább. Az emberek csalódnak, padlóra zuhannak, fájdalmat éreznek, sírnak, hisztiznek, abba akarják hagyni az egészet, véget akarnak vetni minden fájdalomnak, majd mikor megunják felállnak és továbblépnek. Hogy jelenetek között mennyi idő telik el, az mindenkinél más és más, de túlélik. Felkelnek, és továbblépnek, bármennyire is volt rossz bármekkorát is csalódnak. Minden embernek más és más jelent csalódást, valakit nagyobbak, van akit kisebbek érnek, de túl lépnek rajta. S ez így van rendjén. Lassan, de biztosan én is túl lépek mindenen... (:

||

Várom már a hétvégét. Elviszem magammal az Elizát, remélem ő is jól fogja érezni magát. Remélem jó lesz, és jól elleszünk, és egy kicsit ki tudok verni a fejemből mindent, és mindenkit. Jól akarom magam érezni.

||

Ma megnéztem az x-men-t. Olvastam jó és rossz kritikát is, de meg kell mondanom nekem nagyon tetszett. Igaz, a sok fight-nál elég sokat pörgettem, de ez csakis azért volt, mert a történet folytatására vártam. Kíváncsi voltam már a végére. Igaz, a vége elég zavaros lett, de ennek a filmnek is van mondani valója.

Kedvenc részemmé egyértelműen az vált, mikor a fiatal Charles bepillant a jövőbe, s beszél az "öreg" önmagával... Legjobb!

"It's not their pain you're afraid of. It's yours, Charles. And as frightening as it can be, that pain will make you stronger. If you allow yourself to feel it, embrace it, .it will make you more powerful than you ever imagined. It's the greatest gift we have: to bear their pain without breaking. And it comes from the most human part of us: hope. Charles, we need you to hope again."

#452.

Zajlanak az események. Nincs is szükség hazugságokra, mint ahogy azt az elején hittem. Tegnap találkoztunk, visszaadtam neki a cuccait, és beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy ugyan úgy találkozhatunk, beszélhetünk... (és kicsúszott a számon az is, hogy rosszabbul érezném magam, ha nem beszélnénk.) Az elején úgy gondoltam, hogy lehet, hogy rossz döntés volt ebbe belemenni. De el kellett hitetnem vele, hogy annyira nem is zavar a dolog. (dee, dehogynem zavar, kurvára zavar..) És miután beszéltünk tényleg nem zavart annyira. Aztán csak arra tudtam gondolni, hogy ugyan azt fogom játszani vele, mint anno a Patrikkal, annyi különbséggel, hogy anno a Patrikkal nem jártam, nem volt még egy szájra puszi sem. Na de vissza a jelenbe. Miután elment fészbukon is dumáltunk, mondta, hogy megy buliba, én meg mondtam hogy megyek lyukba... tehát este lementem lyukba. Elvoltam, hihetetlen jó volt. Lent volt egyik volt osztálytársam, nosztalgiáztunk, előjöttek a wowos témák. Fasza volt. Hihetetlenül jól éreztem magam. Fel voltam dobódva. Aztán mikor feljött ez a szakítós dolog, Kuci mondott pár dolgot, ami beindította az agyam. Felelőtlen döntés, de felhívtam, hogy mizu, merre van, de nem vette fel. Úgyhogy mondom, akkor nem ment buliba, mindegy, hagyjuk. Aztán visszahívott. Hogy mizu.. beszélgettünk. Kérdeztem mikor ér haza... és az alkohol hatására megkérdeztem, hogy nem-e találkozunk. Erre rávágta, hogy de, ha hazaért, csörget, és akkor összefuthatunk (érez még valamit, éreznie kell, ha nem érezne rávágta volna valamelyik kifogást). Hazaért. Hívott. Hazakísért. Megöleltem. Visszaölelt. Megsimította a hátam. Semmi puszi, csók ilyesmi, de nem is akartam. Csak meg akartam ölelni. Én ittam. Rendesen. Ő nem sokat. Legalábbis két whisky kóla az nem sok. Azt hitte én vagyok a parkba, és odament egy csajhoz. Ezt ő mondta. 

Nem tudom volt-e értelme ennek a találkozásnak, vagy rosszabb lesz-e később, de így most jobb, mert így tényleg azt érzem, hogy valamit érez, hogy fontos vagyok neki, csak valami ott lebeg a szeme előtt, és inkább azt mondja, hogy nem, mintsem megpróbálná. Valami ott motoszkál, ami miatt most nem akar kapcsolatot, de szeret. És ha jól érzem, akkor most van az a szituáció, hogy kicsit flegmáznom kell. Mert, ha azért talákozott volna velem az éjszaka közepén (inkább hajnal), hogy megdugjon, akkor úgy közeledett volna, de nem úgy közeledett. Máshogy. És nem is úgy, mint egy barát. 

Szóval ennyi történt, és azt hiszem, hogy ez még nem veszett fejsze nyele... Majd kiderül mi lesz a folytatás... sok ismerősöm van, akik szakítottak már, és pár hét után újra együtt voltak. 

Ellenben ha most felmerülne, nem ugranék egyszerre, de a harmadik alkalmat sem várnám meg. 

#451. Tényleg vége.

Nos, most már tényleg vége ennek az egésznek, viszont most már úgy vagyok vele, hogy kezdem felfogni. Nem is kellene, így már nem. Nem lenne értelme. És mindenki azt mondja, hogy ő veszített, s nem én. És talán hiszek is nekik, ha már tényleg ennyien mondják. Plusz legalább annak örülhetek, hogy én vetettem véget ennek. Hiába ő nem érzett, én mondtam ki. Szar, furcsa. Rossz lesz megszokni... hiányozni fognak az érintések és a pillantások, de az élet megy tovább. Csalódások hada volt ez a nyár.

De boldog vagyok, és az is leszek! :D