2013. okt. 30.

#389. past-present: new chapter I.


A gondolatomban magamnál tartott könyvet, szerintem ideje becsuknom, majd kinyitni egy másikat. Azt hiszem befejeztem az olvasását, nem tudom lesz-e következő része, nem tudok róla semmit. Azt sem tudom, hogy az új könyv jobb lesz-e, de a régit már nem érzem jónak. Pedig valóban szép könyv volt, -nevezzük el, ha már úgyis végére értem. Legyen a címe, ’Maradni’- de ez már használhatatlan a ragacsos, gyűrött sárga lapjain néhol még kávé foltok is vannak. A lapok között érezni a cigifüstöt, a könyvjelzője is gyönyörű, egy lapos, és vékony fa. Talán két centiméter vastagságú, és tizenöt centiméter hosszú, szép barna, s bordó írás van rajta, de a szavakat már nem lehet kivenni, lekoptak róla. A borítása sem olyan, mint egy egyszerű könyvvé. Bordó bőr, barna szegélyes, ezüstösen csillogó címmel. S hogy miért akarom lecserélni, miért akarok ehelyett a gyönyörűség helyett egy újat? 
Mert nem tesz mindent a külső, a sztorija elég fájdalmas, elég sok rossz emléket foglal magába.


Az új könyv sztorija kezd kibontakozni előttem, persze ebben is lesznek rossz dolgok, ez egyértelmű, de fő a változatosság. A címe 'Ugrani' mint beleugrani valami másba, valami újba, valami jobba. 

De jelenleg, még csak a szakadékhoz közelítek, még nem ugrottam le, még nem lehetek biztos benne, hogy az ugrás során nem törik ki a nyakam. Még csak átmenet van. 

2013. okt. 27.

#388.

Itt ülök már egy ideje, bámulom a képernyőt, újra és újra elolvasom, hogy #háromszáznyolcvannyolc. Azon gondolkodom, hogy hogy lehetne leírni ami most van, hogy hogy lehetne megfogalmazni, hogy ennyire ügyeljek a részletekre, hogy mit tegyek, mert amit leírok, azt be szeretném tartani, de nem tudom hogy leszek rá képes. Hogy mennyire tudom magam tartani valamihez, hogy mennyire fontos most döntenem ezzel kapcsolatban, hogy miért zavarnak ennyire a dolgok, hogy miért nem vagyok képes leszarni bizonyos helyzeteket, hogy miért nem tudok a jelenben élni, hogy miért siratom a múltat, hogy miért szopat a sors, hogy mi értelme van az egésznek, hogy miért van, az, hogy mikor azt hiszed, tényleg teljes az egyensúly, akkor miért remeg meg hirtelen egy, kettő, majd az összes dolog, minden. Hogy hogyan tudom túltenni magam a dolgokon, hogy hogy tudnám elfelejteni a múltat, vagy, ha elfelejteni nem is hogy tudnám elérni, hogy ne legyen ennyire fontos, hogy mikor meglátok embereket, ne érezzem magam hülyén, még akkor is, ha nem az én hibámból szakadtak meg a barátságok. Hogy hogyan teljesíthetnék jobban, hogy hogyan bízzak meg az embereknek, s ha megbízok bennük mennyi információt osszak meg magamról. Hogy talán, egy kicsit legyek jobban kiismerhető, hogy azért néha jó lenne, ha az emberek látnák rajtam, mikor valami problémám van. Mert nem látják, mert mikor valami problémám van, akkor nem mimikázok, nem lehet leolvasni rólam, csak akkor mikor megszólalok, mert a hangom remegését nem tudom megállítani. És ezzel a postommal sem vagyok előbbre, hisz nem írok konkrét dolgokat. Nem segít, ha 'elvándorolok' képzeletembe, mert ott is fel-fel bukkan egy kép, egy írás, egy emlék, egy gondolat, ami bizonyos emberekhez köt. Ám mindennek ellenére, ez nem a depressziós post, nem, mert van dolog, ami viszont még mindig pozitív, mert vannak mások, újak, akiket szeretek, és akik szeretnek, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, csupán a régiek hiánya; néha elviselhetetlen. És ezen kell tovább lépnem, hogy e sajnáljam a múltat, hogy ne akarjam visszakapni, hogy igenis éljek a jelenben, s közbe a jövőre gondoljak. Nem is olyan egyszerű ez a helyzet, mint amilyen egyszerűnek tűnt, mikor nekiálltam leírni. A helyzetek mindig túl bonyolultak, mindig. És mindig azok okoznak csalódást, akikben megbíztál, akitől nem várnád, aki fontos. Aki annyira nem fontos, az bezzeg mindig veled van. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne...
Folytatás következik.

2013. okt. 26.

#387. fuck the lie, tell truth or shut up.

I don't want to lie you, but I can't tell the truth. 
Because I don't know what's the truth, what's real. 
So I have two opportunity: 
I tell the half-truth i didn't know where she was. 
Or I will lie to you that it she was with me.


'Cause if i tell the truth, she will hate me. 
But if i tell the lie, i will hate myself. 
So I make the best opportunity: I keep closed my mouth.