Tudod, van hogy megteszel olyan dolgokat, amiket nem kellene, van hogy beleszeretsz olyanba akibe nem kellene, van hogy feladod az álmaidat, de magad sem tudod, hogy miért. Van, hogy minden összejön egy napra; a barátságban rázós veszekedések, csalódás a barátokban, őrültségek, tettek, amiket megteszel, de nem kellene, kíváncsiságok, sok veszteség, sok fájdalom. Csalódás olyanokban, akik sokat jelentenek számodra. Rájönni arra, hogy akikkel vagy azok nem téged szeretnek (leseszarnak) ha nincs ott az a bizonyos barátnő, aki talán több dologra is kapható, mint ahogy gondolod. És történnek dolgok, amik miatt megremegsz, meghátrálsz, megingatja a bizalmadat. Tudod milyen érés az, amikor valakit nagyon régóta szeretsz.. már már annyira hosszú ideje, hogy minden tette meghatározza az életedet. Teljesen mindegy, hogy ő mit érez irántad, hogy mit tett ellened, nem tudod elfelejteni, mert a te szívedbe már bevéste magát. Egyszerű azt mondani, hogy ne foglalkozz vele, hogy szard le az egész világot, mikor már annyi fájdalmat okozott. Egy darabig el lehet viselni... Csendben, magadban... Viszont egy idő után kitörnek belőled az érzések, az a vacak érzés, hogy talán nincs is senki olyan számodra a világon, akinek te is olyan fontos vagy, mint amennyire ő neked... lehet barátnő, haver, vagy akár szerelem is..
S mikor rájössz arra, senki nem ismer. Senki nem tudja rólad a teljes igazságot - nem mintha szívesen megosztanám életem minden pillanatát, minden félrelépést, minden megalázást, minden szomorúságot, vagy épp a legvidámabb napjaidat.
Mindig ugyan az van, ha sírsz, csak azt mondják "majd jobb lesz" .. de mi van ha ez hazugság?
Egyszerűen csak tényleg beleuntam az egészbe, a legteljesebben gyűlölöm önmagamat.
