#392

Most már hivatalosan is mondhatjuk, hogy elvesztettem minden régi barátomat, vagy így vagy úgy, de már egyik sincs itt. Szóval jelenleg mondhatni egyedül vagyok, bár tulajdonképpen mégsem, mert Egerszegen ott vannak az osztálytársaim, az Adri, az Eszti és a Noncsi is, ennek ellenére itthon, egyedül vagyok. Hozzá kell szokni az érzéshez, hogy jelenleg itthon senkinek nem számítok (családot most nem számítom bele). Ha nem lenne a suli, és ha nem érezném úgy, hogy ezt muszáj megcsinálnom, ezek után biztos lelépnék, elmennék külföldre, keresnék valami munkát, elmennék ismerősökhöz, és sokkal egyszerűbben lennék, mert nem kellene nap, mint nap szembenéznem azzal, hogy megváltoztak a dolgok. De nem megy ilyen egyszerűen. Jelenleg tényleg csak akkor szar, mikor hazajövök, mikor hétvégén itthon vagyok. Egy megszokott szakasz fejeződött be, és vagy megszokom, vagy megszököm. Vissza kell szoknom arra is, hogy nem kötöm az emberek orrára a problémáimat, magamnak kell megoldanom őket. És ez is egy olyan, hogy egyedül magamban tudom megoldani, mert hiába mondanak mások akármit, míg magamban nem tisztázom, nem fogom fel a helyzetet, addig, mindegy. Szóval bármennyire nehéz, fel kell fognom, hogy nem fognak keresni a régi emberek, hogy nem vagyok fontos nekik, és, hogy tovább kell állnom. De talán ami a legnehezebb a sok emlék, amik hirtelen tudnak betámadni. Bár jelenleg viszont tényleg azon a szinten vagyok, hogy, ha eddig nem jöttek vissza, akkor már ne is jöjjenek vissza. Aki elmegy, az okkal megy el. Lehet, hogy az én hibám is, de ehhez is, akárcsak egy kapcsolathoz két ember kell. Most viszont 3 év megszokott napjairól-heteiről kell megfeledkeznek. Fáj, nem fogok hazudni szar az egész szituáció, de nem leszek második, nem állok be a sorba. 

#391.

Az egészben talán az a legrosszabb, mikor felraksz minden egy emberre. Az egész életed felteszed rá, és arra, hogy mindig együtt maradtok, erre egyik pillanatról a másikra eltűnik. Egy barát volt, egy nagyon jó barát, és csak úgy, mit a kámfor, eltűnik. Ami még ennél is nehezebb, hogy ezután újra tudj élni. Mert nehéz megszokni azt, hogy hirtelen egyedül vagy. S hiába vannak ott az iskolában a haverjaid, az új barátaid, ha hiányoznak a régiek. És ez így lesz, míg világ a világ, akárhányszor elkezdesz kötődni valakihez a végén úgyis az lesz, hogy vége lesz. Vagy így vagy úgy, de vége lesz, és nem tudsz ellene tenni semmit. És ami még ennél is rosszabb, hogy hiába szokod meg, hogy az élet megy tovább, mindig hiányozni fognak a régi barátaid, akikkel megszakadt a kapcsolatod, különböző okoknál fogva. És ilyenkor mikor ezekre a dolgokra rájössz, muszáj lefoglalnod magad valamivel, egész nap pakoltam. Reggel felkeltem, és neki álltam rendet rakni a szobámba, amikor végeztem elszívtam egy fél cigit, nem bírtam egy egészet, mert újra emlékezni kezdtem egy csomó régi barátra, így a félig elszívott cigiből kivertem a parazsat és elmosogattam. Aztán próbáltam, hogy valaki mással nem e tudnék elmenni valahova, de senki más nem ért rá. 

#390. the end

Nehéz összerakni magamban a dolgokat, nehéz teljesen átlátni mindent. Nem fogok hazudni magamnak, természetes fáj, és rosszul érint a dolog, és lehet, hogy normál esetben futnék utána, de már annyiszor futottam, hogy már nincs kedvem hozzá. Meg különben is, nem én basztam el, ő változott meg. Nem futok azután, aki 3 évet, 3 év barátságot egyik napról a másikra eldob. Nem. 

*Majd összeszedi a gondolatát és kiír mindent, részletesebben, de nem most.*